Move In A Right Direction*

Ezen a napon volt minden. Harc az érettségimért, pár örömkönnycsepp a suli miatt, beszélgetés a főnökömmel, és egy totál szívás végeredmény, majd egy pár órányi, de annál nagyobb öröm. Balázzsal töltöttem egy délutánt. Wow!

Sosem pattantam ki még ennyire izgatottan, amikor iskolába kellett menni. Azt hiszem, ez a szép keret. Anno, amikor első osztályba mentem, vártam, hogy benne legyek. Így tizensok évvel később örülök, hogy vége lesz. Gyorsan felöltöztem, ahogy egy évzáróhoz illik, s ahogy mentem első nap, úgy jövök el az utolsón: fekete blúz, fekete vászonnadrág, fekete szandál, táska.

Minek cifrázni?!

Móni szintén hasonlóképpen öltözött fel. Ott örömködtünk, hogy a két gyászbogár (csak mi jártunk full feketében) elhagyja az épületet.

Köszönjük, Hölgyeim és Uraim, hogy megjelentek!

Ameddig meg nem érkeztünk, elregéltem mindent Móninak, sokat azonban ő sem tudott hozzátenni. Csak hallgatta a történéseket. Állítom, nem tudta, melyikre hogy reagáljon, vagy, hogy egyáltalán mire reagáljon. Balázsra, Klaudiára, kettőjükre, az eltűnt fizetésemre, KicsimBarbira, vagy Mikire.

Ha én hallgattam volna ezt végig, én is annyit tettem volna, mint ő.

Mellettem van, és a hátamat simogatja.

Odabent nem szabadultunk simán. Előbb még teátrálisan megköszönték a kurzuson való részvétünket. Mi ezt nem igazán viszonoztuk, csak annyit jegyeztem meg félhangosan, amit minden órán feljegyeztem a marketing füzetembe: Time Is Money!!! :P

Jó, a nyelvemet azért nem nyújtottam ki, de aki hallotta, az nevetett, mert tudta, hogy azért mondom, mert ez volt az egyetlen értelmes gondolat.

A dolgozatok után mondta a nő, hogy felolvassa azok nevét, akik majd mehetnek vizsgázni. Ehhez két protokoll dolgozatot kellett teljesíteni. Nekünk, Mónival csak egy volt meg. Nem mehettünk. A negyvenöt fős osztályból pusztán tíz ember volt, aki mehetett – később megtudtam, hogy öten próbálkoztak meg vele, háromnak lett papírja is.

Ott tolongtunk az oktatásszervező körül, hogy a neveinket halljuk, mert csak úgy adták ki az év elején betett érettségit, hogy igazoljuk magunkat.

-Nóra. – fordult hozzám a nő. – Csak egy jegy van beírva.

-Tudom.

-Kell az érettségid?

-Kell, mert megyek egy másik képzésre. – kíméletlen, és nem is igaz. Egy évnyi dögunalom után viszont, járt nekem.

-Mikor írod meg azt az utolsó dolgozatot? – tartotta a dokumentumomat a mellkasához szorítva. – Jövő héten, vagy augusztusban?

-Augusztusban.

-Biztos?

-Biztos.

Kitéptem a karmai közül az érettségimet, és amikor biztos helyen tudtam, kifutottam a teremből. Utánam a porvihar.

Mónit kint vártam meg. Nem bírok sokáig kis helyen egy tömeg közepén leledzeni, mert rosszul leszek. Pláne, ha stresszes is vagyok mellé.

Móni is kijött, kezében az érettségivel.

-Sétálunk?

-Nem kell dolgoznod menni? – kérdezte.

-Csak SzSz-szel kell beszélnem, de ma nincs melóm. A scannelést megcsinálom holnap, borítékolnivaló meg nincs.

-Én nem mondtam, hogy mikor végzünk itt. Várnak, de nem időre. Sétálhatunk.

Elmentünk a busz felé, nem szálltunk fel rá, hanem lesétáltunk a domboldalon.

-És akkor most mi lesz?

-Mivel?

-Balázzsal.

-Mi lenne? Szabad ember, azt csinál, amit akar.

-De akkor meg miért mondta, amit a múltkor? Hogy az írónőkre bukik?

-Nem tudom. Nem vagyok ő. Nem lesz könnyű, az egyszer biztos. – Mindig befürödtem az utóbbi időben a plátói szerelmeimmel. Vagy csúnyán beégtem, de komolyan. Annyira látványosan lángoltam, hogy egy maroknyi por maradt belőlem. Vagy pedig, egyszerűen csak, nem jött össze. – Alakulnom kell, ha azt akarom, hogy nekem is jó legyen.

-Neked? Miért? Hova? – kérdezett vissza, és nézett rám a nagy kék szemeivel. Hiba azt hinni, hogy a barátnőnk tökéletes.

-Mert kimondva, kimondatlanul is hamar mondtam felette ítéletet. Féltem attól, hogy bekövetkezik. Bevonzottam. – mondtam. Átértünk a domb aljába, ott elfordultunk jobbra, és sétáltunk tovább. Ameddig látjuk a buszmegállókat, jó irányban vagyunk.

-Nem tudhatjuk, mi fog velünk történni a jövőben. – válaszolta. – De gondolj bele, hogy ő sem tudja, hogy te mit érzel, mert csak bejelölted őt a közösségin, és ennyi. Nem hívtad el sehova, nem írtál rá, nem csináltál semmit.

Ez tény. De kezdeményezzen ő, ha már fiúnak született.

Ezután meghallgattam, hogy milyen jól elvannak Nándival. Ide mennek, oda mennek, és a legnagyobb probléma éppen az, hogy a fiú haza akarja vinni.

Móni viszont, nem tudja, mit kezdjen a tetoválásaival. Nem éppen anyósbarát dolgok ezek, bekötözni nem tudja, mert ahhoz sok, és szemet szúrna egy múmia.

Ezen pörgött hogy most mit csináljon, de közben pedig olyan nagyon jó pasi ez a Nándi.

-Lesz pénteken koncertjük. Jössz?

-Ahham. Rám fér már a kikapcsolódás.

-De jó. Nálam találkozunk akkor, és együtt fogunk menni. Még jönnek páran.

Tényleg felvidultam. Végre az ízlésemnek megfelelő helyre megyek, megfelelő emberekkel, megfelelő zenekar koncertjére.

Észrevétlenül sétáltunk le a Fehérvári útig. Ott aztán elváltak útjaink. Móni is ment a saját munkahelyére, én is az enyémre. Kicsit ideges voltam, mert Csilla nálam jóval több időt dolgozott ott, és nem vették át felnőtt munkásnak. Nekem is ez volt a tervem, mert minden számításom szerint, már csak októberig voltam diák.

Eddig úgy hittem, a vizsgadrukknál nincs rosszabb. De van. A fogászat.

Aztán, hogy a fogászatnál nincs rosszabb.

De van. Amikor egy hajcsár és szívtelen ember elé kell odaállnod, hogy megkérd, vegyen fel dolgozni, vagy legalábbis, álljon ki melletted, és adjon egy esélyt.

Mintha egy kőnek rimánkodnék, hogy én leszek a király, és adja oda a kardot. Légyszi.

Plusz kiskutya szem.

De nem ment ez nekem sosem.

Remegő térdekkel, és elfagyott végtagokkal mentem fel az irodáig. Bekopogtam, SzSz kiszólt, hogy bemehetek. Szerencsére, Klaudia és Regina nem voltak bent a szobában valami értekezlet miatt.

Jó időzítés? Vagy anyu égi keze?

-Ma nem kellene itt lenned. – mondta.

-Igen, de beszélni szerettem volna veled.

-Miről?

-Hát, hogy gyakorlatilag ma véget ért a hallgatói jogviszonyom, elméletileg majd csak októberben fog. Szeretném tudni, hogy mennyi az esély arra, hogy átvesztek állandó munkásra?

-Pf. Hú, ez jó kérdés. Nagyon nincs emberfelvétel. Őszinte leszek hozzád, jó? – igeneltem. – Ez a cég egy süllyedő hajó. Nyilván te is láttad, mennyien hagytak itt minket mostanában, viszont senki sem jött. – Nem tudtam semmit sem cáfolni. – Ha itt akarsz maradni, csak azt tudom tanácsolni, hogy fordulj Lillához és Marcsihoz. Ebben ők döntenek. Ők meg vannak elégedve, ahogy a pénzügy is, és nekem sem lenne ellenvetésem. De elsősorban velük kellene beszélj. Viszont.

Nem szeretem, amikor sorsfordító kérdésekben elhangzik a viszont, a de, az ám, és az összes társuk.

-Viszont? – kérdeztem vissza. Csak hogy lássa, hogy még nem kövültem meg.

-Viszont, októberig nem tudlak alkalmazni. Augusztus végéig igen, de utána nem.

-De én…

Leintett.

-Nem a munkamoráloddal van baj, mert azt látom. Mióta nem vagy egyben Vivivel, azóta egészen jól végzed a munkádat. A borítékolást egy nyomda végzi majd, a szkennelést pedig, a pénzügy és a postázó. Tudom, hogy a rendszerünket is ismered, de ezek a dolgok már nem az én hatáskörömbe tartoznak. Én azt mondom, minél előbb beszélj velük. Mi melletted állnánk.

Juhé! Kedvem lett volna ugrálni, és rázni magam, mint egy őrült.

Inkább konszolidált nyugodtsággal fogadtam a híreket.

-Rendben van, és köszönöm. Köszönöm, hogy elmondtad, hogy mire számíthatok. Legalább tudom, mire kell felkészülnöm.

-Egy rossz hírem is van. – szüntelenül nyomkodta a kőkorszaki telefonját.

-Mint mindig.

-Lilla és Marcsi a következő hetekben elmegy a cégtől. Olyan hamar nyaljál be nekik, amilyen hamar csak tudsz. Az új nőről egyelőre még nem tudok semmit sem.

Miért van az, hogy a főhősök nyugalmához ezer sárkányon keresztül vezet az út?

Gondterhelten fújtam ki a levegőt.

-Jó. Mindenképpen fogok beszélni velük.

-Holnap jössz?

-Igen.

-Jó. Mikor?

-Szokásos idő. Már nincs suli. Nem úgy, mintha eddig bejártam volna.

Elnevettük magunkat.

Nem mentem egyből haza. Elvillamosoztam a Petőfi hídig, leszálltam, és a Kopaszi gátra akartam kimenni kicsit rajzolgatni, írogatni. Útközben vettem magamnak péksütit és üdítőt. Nincs is annál jobb, mint egy kellemes nyári napon a vízparton romantikusan piknikezni.

Egyedül.

Lementem az éttermekig. Előtte vannak lelátószerű fapadsorok, és valami szokatlant pillantottam meg rajta. Egy srácot sötétszürke pólóban, farmer háromnegyedesben, és abban a fura tornacipőben, egy nagyon is érdekes karórával.

Balázst.

Ilyen nincs – gondoltam.

Egy életem, egy halálom. Vettem egy nagy levegőt, és lecsattogtam a lépcsőkön.

Közelebb érve hozzá láttam, hogy egy könyvet olvas.

-Csáó! – köszöntem rá.

Amikor rám nézett, láttam rajta, hogy meglepődött.

-Hali! – vigyorgott vissza. Felállt, puszit adtunk egymásnak. – Te mit keresel itt?

-Nyugalomra vágytam, és ebédre. – mutattam meg neki a motyómat. – Neked, mi a mentséged, hogy munkaidőben itt vagy?

-Mivel ilyenkor már nincsenek óráim, amit megtarthatnék, ha tartom az ütemtervemet, akkor ellóghatok egy-egy napot. Most jól állok, igaz, lenne mit csinálnom, de jobban szeretem ezt a helyet, mint az egyetemet.

Kibontottam a kis zacskómat, amire egyből rátette a kezét.

-Nem, most még rajzolj valamit, utána majd elmegyünk harapni valamit. Meghívlak egy lepényre. Meg sütire. Vagy bármire, amit szeretnél.

-Miért vagy ilyen kedves velem?

-Hogy érted? – kérdezett vissza.

-Arra gondolok, hogy bejelöllek a közösségiken, te meg vissza sem igazolsz, csak kitörölsz, mintha soha nem is lettem volna a potenciális listán. Vivient visszaigazolod, igaz, ő az unokatesód. De Klaudia? Annyi időt láttad sőt, még kevesebbet, mint engem, és – és majdnem nagyon belelovalltam magam. – még őt is az ismerőseid közé tetted. – fejeztem be nagyon halkan. Szinte csak magam elé suttogtam a szavakat.

Ahogy meredt rám, éreztem, hogy felszökik a testhőm, és nem a napsütés miatt.

-Basszus. – mondta ki végül, mire én is meglepődtem.

-Mi van? – ha lett volna plafon, felragadok rá azon nyomban. – Azt ne mondd…

-Vártam, hogy bejelölsz, de csak a kis képeket nézem meg, és nem láttam az arcodat köztük. Olyat jelölök vissza, akit be tudok azonosítani. – a szívem őrült iramot diktált a mellkasomban.

-Van adatlap is, és Vivi ismerőse vagyok… ha vetted volna a fáradtságot…

-Nem tudtam, mi a vezetékneved. – de a kis figura pont én vagyok, ezt vágtam volna rá legszívesebben.

-Tudom, és azt is, hogy magasról teszel erre az egészre… - motyogtam.

-Mi a baj? – kérdezte, és az arca nem komor lett, csak őszinte és kíváncsi.

Az, hogy hallottam, amit mondtál Lacinak, és vettem a jeleket, amiket küldtél, mégis úgy érzem, hogy egy világ választ el tőled!

Mert Klau tükrében van az órád!

-Direkt közösítetek ki szerintem. Láttam Klaudia új képét WIW-en, és benne van az órád a képben. A tükörben.

-Az én órám? Kalu tükrében? – megdöbbent, és megrázta a fejét.

Engem inkább az hökkentett meg, hogy becézte.

-Felismertem. – hiába, jó megfigyelő vagyok, és ami érdekel, az még jobban megragad a fejemben.

-Sosem buliztunk együtt, és ami azt illeti, nem is voltam fent nála a lakásán. Sem Vivivel, sem nélküle. – ja persze, én meg tapéta vagyok. – Nem hiszem, hogy Klaudia bármit tudna nekem nyújtani a nyakán kívül.

De láttam! Dobolt az agyamban.

-Amúgy, ha a napokban tette fel, biztos nem én voltam. Elutaztam pár napra Krakkóba előadást tartani, szóval biztos, hogy pasi volt, csak nem én.

Oh.

-Attól még visszaigazolhattál volna… láttam, hogy mást igen…

-Jó, akkor még egyszer. Nem tudtam, hogy te vagy az, mert nem mindig olvasom el a neveket, képek alapján is döntök, és bocsánat, sajnálom, hogy elsiklottam felette. Amúgy, ebben a pár napban nem is foglalkoztam vele. Lehet, hogy egyszerűen csak elévült a jelölés. – van ilyen? Szerintem kamu.

De akkor sem tudtam kiverni a fejemből a képet, a pólót és az órát. Különösen a kézfejet és az órát. Az életemre mertem volna megesküdni, hogy Balázs van a képen, és már kezdtem rémeket látni fehér ruháról, rizsről és galambokról.

-Akkora egy barom vagyok! – lesütöttem a szemem, és bámultam a kavicsokat a lábam alatt. Szép narancssárgák voltak. – Nem akartalak felelősségre vonni.

-Akkora egy idióta vagyok. – nézett vissza rám. – Tudod mit? Most bejelöllek, hogy biztos legyen. – már vette elő a telefonját.

-Hagyd csak. Majd én inkább este, ha hazaértem. – hm. Cseles. Nem, inkább nem szeretnék szembeörömködni vele.

-Mit fogsz csinálni estig? – sürgetett. – Mert, ha nagyon ráérsz, akkor én is.

-Annyi dolgom van… - rántottam meg a vállam. – Talán beférsz délután kettő és este tíz közé valamikor.

Nevetett rajta.

-Jó, de most kezdhetjük?

-Igen.

Felrántott ültő helyemből, és elhúzott az éttermek irányába.

*Cím: Gossip: Move In A Right Direction