Murder on the Dance Floor*

A helyszínen már tolongtak az emberek, és nem is tudom, ki lépett fel. Egy rapper-énekes srác, élő zenekar nélkül, és mellette két csaj vonaglott. Ők táncnak, egészen konkrétan hip-hopnak nevezték, de én nem láttam ezt benne. A fiúk elmentek sörért, a szülők „magukra hagyták a fiatalokat, hagy bulizzanak”.

A színpadon cserélődtek az emberek, az én arcom meg fájni kezdett a sok röhögéstől.

Végigjártam a bazárt, hátha találok valami szőrmókot emlékbe magamnak, de nem volt semmi figyelemre méltó. Néha a sűrű bokrok mögé húzódtunk egy szál cigire. Klaudia és én nyíltan vállalhattuk, de Vivi nem merte otthon elmondani, hogy olykor-olykor füstölög.

Az egyik ilyen bokros akciónál Vivi elkezdte szívni a srácok vérét, hogy a pasik milyenek már. Ők persze, haraptak rá, főleg Laci.

-Persze, egy ilyen csúcsszuper csaj, mint te, nem talál pasit? Tuti, hogy az lenne a képességed, hogy pasimágnes lennél. – Vivi dobálta magát, és virgonckodott, én félénken mosolyogtam, Klaudia szokásához híven egy másik dimenzióban partizott.

-Neked mi lenne a szuperképességed? – kérdeztem Lacinak szegezve a kérdést.

-Átmennék minden falon. – válaszolta gondolkodás nélkül. – Állandóan egy bank széfjében lebzselnék. – jellemző.

-És te? – fordultam oda Balázshoz. Merész.

-Nem is tudom.

-Na, mindenkinek van ilyen vágyálma. – szólt közbe cicásan Klaudia. Jé, mégis ezen a bolygón jár. Pechemre.

Balázs rámosolygott, és kisfiúsan visszanézett rám.

Hej-hej, ha így folytatjuk, az összes vérem az arcomban lesz.

-Talán őrült tudós lennék, aki magára önt egy szérumot, amit kifejlesztett – közben szinte hallom, hogy kattognak az agykerekek -, és amikor elmegy valaki mellett, az kénytelen igazat mondani.

-Posztapokaliptikus. – feleltem, mert belegondoltam, hogy pár millió „hantaboj” milyen balhét kerekítene ki az igazsággal.

-Dehogy is! Ez nagyon jó dolog! – csattant fel Vivi. – Így legalább a pasik nem tudnának hazudni.

Klaudia bamba, csillogó szemekkel bólogatott.

-És neked? Te mi lennél? – szegezte nekem a kérdést Balázs.

Hirtelen halál. Nem szeretem.

-Láthatatlan szeretnék lenni – az már vagyok -, vagy szeretnék repülni.

Iszonyat bárgyú szuperképesség, de ez van. Tényleg ezt szeretném. Azt mégsem mondhattam, hogy kitaláltam egyszer egy szuperhősnőt, Ruby Huntert, aki egy valódi Y-Men, azaz olyan mutáns, akinek totál haszontalan a képessége. Tud repülni, miközben pukizik, és ilyenkor rubintokat hagy maga után.

Ugye, hogy nem lett volna célravezető?

Zavartan turkáltam a hajam, mert olyan dolog történt, amire álmomban nem gondoltam volna.

-Mutáns lennél, vagy mezei szuperhős, mint mondjuk Batman? – fordult hozzám Balázs, és végig a szemembe nézett.

„öööö”. Kábé ennyi jutott az eszembe, aztán összeszedtem magam.

-Született szuperhős szeretnék lenni. Szereted a képregényeket?

-Ühüm. – meghúzta a sörét. – Az amerikait jobban, mint a mangákat. A kedvencem a Black Canary és a Sin City.

-Frank Miller a legjobb. Valódi mester. Engem is sokszor ihletett meg.

-Áh, rajzolsz? – felcsillant a szemében a kíváncsiság.

Bólogattam, de nem néztem rá.

-Képregényeket is?

-Egy párhoz volt már közöm. – feleltem, de még mindig a fűszálakat tanulmányoztam. Iszonyat érdekes volt, ahogy rendezetlenül nőttek. – Nem nagyok, csak volt már, hogy küldtek nekem novellákat, és illusztráltam őket, vagy kimondottan képregényre vittem.

-Wow! Majd mutathatnál pár munkát. Érdekes lehet.

-Érdekesebb írni, mint rajzolni.

-Írsz is?

-Igen. Majd adok honlapcímet.

-Cserébe majd küldök én is valamit. - a szívem öblöset dobbant. – Várom majd a címet. De képregény. Tudod, mióta várok egy lányra, aki képben legyen a képregényekben?

Tudod, én mióta várok egy ilyen pasira?

Képregényeken nőttem fel, oda-vissza imádom őket, némelyiket kívülről tudom. Az újságírós szakdolgozati témám is ez lett végül.

ÉÉééés ekkor, odaállt mellém, és átvette rajtam a jobb karját. Még jó, hogy magához szorított, mert a térdem felmondta a szolgálatot.

-Na mi van? – szólt cicásan Vivi, és megcsipkedte az arcomat.

Égett.

-Csak az alkohol. – közbevágta, hogy miért ölelget engem Balázs. – Mert rájöttünk, hogy ugyanahhoz a szubkultúrához vonzódunk.

Megsemmisülten kullogtam közöttük. Tartoztam valahova végre, mert úgy éreztem, hogy eddig nem fogadtak be igazán. Ha egy társaságban voltam, akkor mindig elő kellett venni az ütőkártyáimat, mert sosem tudtam elég érdekes lenni. Így hamar eldurrogtattam ezeket is, és utána ténylegesen unalmassá váltam.

Tény, a képregény is egy ilyen dolog volt, de mivel rendesen nem tudtunk beszélgetni, és csak félinformációkat mondtam el, ezt még akár folytathatjuk is egy kellemes kis helyen.

Megálltunk a szokásos helyen, és néztük, ahogy áthangszerelnek Apostolhoz. A poén igazán annyi volt csak, hogy három ember volt a színpadon, és legjobb tudomásom szerint, minimum kétszer ennyien vannak. Na, mindegy.

Klaudia lefelé biggyedő szájjal radarozott. Láttam, ahogy megy a fejében a terminátor arcfelismerője, de nem találja a célpontot, Ferit.

Reménykedett abban, hogy majd itt találkoznak, és tudnak búgni egy kicsit.

Feri nem jött el, sőt, Vivi azt mondta, hogy nincsenek is otthon Nárcisszal. Mondjuk, azért meredek lett volna, hogyha esetleg megjelennek. Mert, akkor Klaudia mit csinál? És Feri? Nagyon kínos lett volna.

Vivi próbálta vigasztalni, majd Laci és Balázs is. A szokásos, csajetető dumákkal. Nem érdemel meg, most érezd jól magad, mutasd meg neki…stb. De nézni a szomorú fejét rossz volt.

Megbeszéltük, hogy elmegyünk cigit venni és valami rágcsálnivalót a közeli boltba. Az olcsóbb volt, mint a perec meg a lángos. Bementünk a boltba. Vivi és Klaudia folyamatosan duruzsoltak a fülembe, hogy milyen jól érzik magukat, de nem tudtam igazán rájuk figyelni.

Laci és Balázs beszélgetése bőven lefoglalta a fülemet.

Laci: Bejön?

Balázs: Ki?

Laci: A barna.

Balázs: Klau?

Laci: Nem ő, a sötétbarna. Akit ölelgettél.

Balázs: Ja?! Aranyos, de hagyjuk már!

Laci: Látom rajtad.

Balázs: Mindegy.

Laci: Legyen meg, és menj a szőkére.

Balázs: Hagyjál már vele békén. Majd én tudom, mit akarok csinálni.

Laci: Bejön.

Balázs: Képregényes. Hogyne jönne be?

Az egyik szemem sír, a másik üveg… vagy nevet, maga sem tudta eldönteni.

Bejöttem neki, de csak azért, mert érdekes, hogy művészlélek vagyok? Csábítja őt a világom csak azért, mert tőle olyan messze van, mint ide Tokió? Jól játszottam a kártyáimmal. Hú, még mennyi van a tarsolyomban! De ugyanakkor a barátja meg azt mondja, menjen rá Klaudiára? A legjobb barátjának nem jöttem be elsőre? Az nem jó.

Valahol olvastam, hogyha a pasi barátjának nem vagyunk szimpik, akkor inkább ne is próbálkozzon. Rosszabb, mint rosszban lenni az anyóssal. Jaj.

Fintorogtam egy sort, mire kimentünk a bolt elé. Klaudia és Vivi villámgyorsan bontották ki a cigarettát. Ilyen gyorsan még a Rubik-kockát sem rakja ki senki. Közben megbeszélték, hogy Laci a mi szolgáltatónkhoz akar tartozni. De ahol most van, az soros kapcsoláson van, és lehet, hogy nem lesz egyszerű. Felsoroltunk pro és kontra érveket, hogy miért hozzánk jöjjön, és miért ne.

-Majd elfelejtek neked csekket csomagolni. – szólaltam meg.

-Hülye! Akkor megbüntetik! – röhögött felém Vivi. Nála a pont.

-Akkor majd mindig időben küldöm ki, te leszel az első, akiét beborítékolom.

Visszamenvén a helyünkre – csillagpontszerűen vándoroltunk a téren. -, Vivi elment, hogy megkérdezi az egyik standost, hogy mikor lesz végre L.L. Junior. Amikor visszajött, nem mosolygott, hanem kimondottan csalódott volt.

-Ő nyitott. – húzta el a száját.

Mindenki ránézett. Mi nem vártunk senkit, mert minket nem érintett meg a zenéje, a buli miatt voltunk ott. Együttérzést mutattunk felé. A srácok elkezdték hordani a rövideket, és Vivi nagyon hamar elfelejtette a kedvencét.

Nekem feloldódtak a gátlásaim, és az összes ismert cikitáncot bemutattam. Jött a robot, meg a kamionos, a sebváltó, mígnem eljutottunk a mikrósig. Azon kitört a röhögés, de nem csak a mi társaságunk, hanem a közelben álló fiúcsoportosulás is rajtam (vagy velem?!) nevetett.

Eljátszottam, ahogy beteszek a mikróba egy kaját, becsukom az ajtót, várok-várok, majd kinyitom az ajtót, kiveszem a kaját, és kész. Ez tetszett mindenkinek.

Ha van ember a Földön, aki egy órán belül többször is be tud égni, az én vagyok.

A sok sör mellékhatása, hogy az embernek egyszer betelik vele a hólyagja, és igen elkezdi szorítani a szükség. Megbeszéltük, hogy mi lányok nem vizelhetünk a fa tövébe, mint a srácok, és a sötétben nem merünk a Johnny-ba sem bemenni.

Hazamentünk.

Jöttek velünk a szülők is, igaz, ők mondták, hogy nem jönnek velünk tovább. Alszanak inkább. Balu és Szonja sem maradt ezután. Ők kocsiba ülnek, és hazamennek, de előtte Szonja is könnyít magán.

A házban két klotyó volt.

Klaudia kipécézte magának az alsót, én mehettem fel a meredek lépcsőn. Először két szobát láttam, és sikeresen benyitottam a gardróbszobába is. Szép cipők sorakoztak mindenfelé.

És volt egy ajtó, benne kulccsal.

Lenyomom a kilincset. Zárva. Nekinyomulok, nyomom a kilincset. Semmi.

De ha ez zárva, akkor hol van a vécé?

Nézegettem, hogy esetleg nem vettem észre?

Két szoba, erkély, gardrób, lépcső. Ott álltam ezek körében, és elkezdtem ikszben állni.

Nagyon óvatosan mentem le a lépcsőn. Letöröltem a falat egy csíkon. Klaudia még mindig bent volt a lenti helyiségben.

Szonja benyitott.

-Ha kész vagy, miért nem jössz ki?

-Mert még nem vagyok kész.

-Fent is van vécé.

-Tudom. De nem tudom kinyitni.

Megütközik, megfogja a kezem, és felvisz az emeletre.

Láss csodát, mint kés a vajban, lenyomja a kilincset, és tádám, kinyílik az ajtó.

Világégés. Univerzumtűz.

Hebegtem valami köszit, ő röhögött rajtam, lement, én meg be.

Az este további részében igyekeztem ezt nem szóba hozni.

Miután elköszöntünk mindenkitől, nyakunkba vettük a várost. A téren még egy előadó nyomta. Egy fekete hajú, roma nő állt a színpadon, és igen nagy bulit csinált. Mindenki hejehujázott körülöttünk.

Mi is beálltunk, és egészen addig ugráltunk és sikítoztunk, ameddig be nem jelentették, hogy kezdődik az utcabál.

Azaz, különböző zenéket kevernek össze még egy órán keresztül.

Laciék felvettették, hogy menjünk diszkóba.

Földbe gyökerezett a lábam.

Diszkóba? Én? Az egyetlen hely, ahova nem teszem be a lábam. Anno egyetlen egyszer voltam a Nyugatinál egy szórakozóhelyen, és negyed órát bírtam. Utána fordultam is kifelé, mert sem a zene, sem a fullasztó légkör, és még a fények sem voltak nekem testhez állók.

Ám nem vagyok ünneprotó.

Szerintem a város másik oldalába mentünk át, ahol a Fekete Ló nevű diszkó-kocsma várt minket. A sarkon hagytuk a sörösdobozainkat, amik kiürültek. Mentségünkre szóljon, a kuka tele volt, be nem vihettük.

Fekete Ló. Még a neve is… olcsó… baljós.

Bementünk.

Egy régi típusház volt átalakítva szórakozóhellyé. Bent a csendesebb szórakozáshoz való dolgok voltak. Boxok, csocsó, billiárd és a bárpult. Mellette férfi és női vécé. Egy lengőajtó vezetett át a diszkóba, ahol nem volt senki rajtunk kívül. Neonfények, üres boxok.

Elfoglaltuk az egyiket.

Laci elment piáért, Klaudia és Vivi pedig kétbetűsre. Ott maradtam Balázzsal. A sors keze, vagy véletlen, vagy nem tudom.

Ültünk egymással szemben a hangos zenével körbeölelve. Láttam, hogy mozog a szája. Mutattam neki, hogy nem hallom, utána mutatta, hogy üljek mellé. Átkarolt, és a fülembe súgta, hogy mi a bajom?

-Semmi, csak sokat ittam, fáradt vagyok, szerintem azt látod rajtam. De te sem vagy friss! – még így is kiabáltam.

-Dolgoztam, buliztam, utána otthon dolgoztam, és itt vagyok. – ordított vissza. – Neked mi a kedvenc képregényed?

Na, témánál vagyunk.

-Sin City és A Holló!

-Az jó. Az olyan tipikus csajos.

Már éppen frappánsan szúrtam volna le, amikor becsörtetett a három másik kezükben az innivalóval. Viccesek lehettünk, mert annyit lehetett látni, hogy a lányok cigiről cigire gyújtanak, állandóan koccintunk, röhögünk. Dőlünk, nevetünk, dőlünk. Koccintunk. Ordibálunk, röhögünk. Dőltünk.

-Táncoljunk! – kiáltott fel Vivi, és már húzta is fel Klaudiát. Laci ment velük. Balázs is.

Én maradtam.

Az egyetlen sport, amihez nincs semmi közöm, a tánc. Mármint, hogy diszkózenére lötyögjek. Nem az én műfajom. Különben is, addig a gimis keringőn kívül semmilyen táncban nem vettem részt, ha a pogót leszámítjuk.

Balázs visszaült hozzám.

-Mi a baj? Miért nem jössz?!

-Ehhez nekem… Ehhez még nem ittam eleget.

A kezét rákulcsolta az enyémre, felhúzott, és kimentünk a bárpulthoz. Rátámaszkodtam, mint valami kétforintos.

-Mondd, mit kérsz. – azért itt már csak emelt hangon dumáltunk, kiabálni nem kellett.

Felnéztem a kínálatra.

-Nem sör, nem bor, nem pezsgő. Nem olcsó, és erős. – sorolta.

-Vodka. – jutott eszembe, amikor megláttam a sorban a Finlandiát.

Amíg a csapos nem hozta a kért italt, mondjuk rá, hogy beszélgettünk.

-Te mindig feketében jársz?

-Időm nagy részében.

-Gót, vagy sátánista.

Utóbbin kikerekedett a szemem.

-Szeretnék kecskefejet tetováltatni a nyakszirtemre, de nem vagyok egyik sem.

-Kecskefejet varratnál magadra, de nem vagy sátánista? – kérdezte, és elém tette az üdcsit.

Magának kért egy pálinkát.

-Fenékig.

Koccintottunk, lehúztuk.

Uh, már akkor éreztem, hogy másnap komoly gondokkal fogok küzdeni. Égetett belülről az egész, és elzsibbadt a bal lábam.

Kikért még egy kört.

Hasonlóan jártunk, és közben azon filóztunk, hogy mi is vagyok tulajdonképpen.

Kivágódott az ajtó, és egy izzadt Laci táncolt ki rajta. Utána a lányok. Kérdezték, miért jöttünk ki. Elmondtam, hogy inni akarok, mert nem táncolok.

Bevágódtunk az egyik boxba úgy, ahogy voltunk. Balázs elment kisdolgozni, és közben Klaudia nekem mondogatta, hogy hú, mennyire jó pasi. Kösz, de ezt én is látom.

Vivi és Laci romantikázásából ennyit kaptam el.

-Ha nem lennél Balázs unokatestvére, simán rád hajtanék. – s még nem is azt mondta, hogy ha nem lenne barátnőm. Mert, hogy volt neki, de per pillanat, annyira nem érdekelte ez a tény.

Bementünk, és rém hülyén éreztem magam.

Még mindig józan voltam ahhoz, hogy csettintgessek, meg rázzam a csípőmet, kéz fel, kéz le, hullámzó karok, összekapaszkodás, meg pörgés-forgás.

Esetlenül botladoztam, és afféle kettőt ide, kettőt oda lépkedtem, de amúgy semmit nem csináltam. A hajamat gondosan a fülemre fésültem, és igyekeztem a többieket utánozni.

Minden dicséretem a pantomimeseké.

Az utánzás nehéz.

Laci elkapott.

-Mi van? Félsz táncolni? – ordította.

Megráztam a fejem. – Nem… csak.

-Ne törődj a többiekkel, nem néz senki. – nézett a szemével, és éreztem, hogy üvegessé válok, minden gondolatommal együtt. – Na, gyerünk! Ne is törődj vele!

Húzott, tolt, vont, és fogta a kezem.

Én meg néztem rá, és rám tört a sírhatnék. Tudja. Átlát rajtam, hogy mi a bajom.

Nem tudok szerepelni. Világéletemben utáltam, és nagyon nem szeretek nyilvánosan szerepelni, pláne, ha produkálnom kell magam, esetleg táncolni.

Félek, hogy rosszul csinálok valamit, és kiröhögnek.

És ezt Laci pontosan jól tudta.

Eleresztettem a kezét, valósággal leráztam magamról. Erre elkaptak a többiek. Pont az Edda A kör című száma ment, és körbeálltak.

Na, pont az ilyen miatt nem bírom ezt az egészet.

Erőszakkal törtem ki közülük. Megálltam a falnál, és azon gondolkodtam, hogy mit is keresek én itt egészen pontosan? Ez nem az én világom. Ide akarok tartozni, de nem tudok benne létezni. Jó a társaság, meg minden, de az, hogy én ezt csináljam…

Sose vennének rá.

Közben megérkeztek az emberek is. Egy-két srác odajött hozzám, hogy táncolok-e velük? Mondom, nem. Foglalt vagyok? Nem. Itt vége is lett a beszélgetéseknek.

Balázs megállt mellettem. Átölelt.

-Miért nem táncolsz?

-Nem szeretek.

-De nem foglalkozik vele senki.

És akkor kijött egy hazugság a számon.

-Megfájdult a térdem.

Na jó, féligazság. Mióta törve voltak, azóta van, hogy megérzem az időjárásváltozást, és egyszerűen csillagokat tudok látni a fájdalomtól. Most nem, de ez volt az a dolog, amit mindenki kérdés nélkül elfogadott.

Ők táncoltak, én néztem, aztán Balázs eltűnt. Nem jött vissza sokáig, mire úgy döntöttünk, hogy akkor mi is lehúzzuk a rolót aznapra. Hazamegyünk, alszunk.

El is indultunk, egy olyan úton, ami jóval hosszabb volt, mint amin idejöttünk. Megkerültük a város hátulját.

A bokrok közül kijőve láttunk egy kapucnis srácot, hogy fut utánunk. Megállt bennünk az ütő. Végül Balázs volt. Kiderült, hogy nem hazament, hanem csak egy automatához pénzért, jött volna vissza. Tök fölöslegesen indultunk el (hála az égnek).

Laci elköszönt tőlünk, ment haza, mert ma otthon alszik.

Mi négyen elindultunk.

Vivi belém karolt, és Petiről anekdotázott, míg Klaudia belekarolt (!) Balázsba, és öt méterrel előttünk bensőségesen beszélgettek.

Forrt bennem a féltékenység, amiért semmilyen szempontból nem vagyok olyan, mint Klaudia. Végig azon járt az agyam, hogy vajon, miről dumálgatnak. Vajon, mennyire heccelődnek, vagy mennyire pikáns a téma.

És a pikáns téma egyenes út Balázshoz?

S nekem mi van?

Egy részeg barátnőm, aki egy olyan kapcsolatáról beszél, ami soha nem is volt.

Csodás.

Kettő: egy, Klau javára.

Ezek után elköszöntünk Balázstól is, majd Vivi lent aludt a nappaliban. Megágyaztunk Klaudiával, és vele aludtam. Elvégre, semmi nem volt a kezemben, amiért ezt megvétózhattam volna.

Semmi jogszerű.

*Cím: Sophie Ellis-Bextor: Murder On The Dance Floor