Négy

Gábor nem volt jó író, bár az egyetemen ebből szerzett diplomát. Nehezen tudott összefüggően beszélni. Valakit elgondolkoztatnak szavai, valakit nevetnek rajta.

Egyedül volt akkor este, amikor a dolog történt. Hirtelen elöntötte az írás utáni vágy, de papír és toll híján, kénytelen volt hangosan beszélni. Nehogy elfelejtse a látottakat. A története eképp szólt:

Gábor vagyok, egyetemi tanár és író. Éppen kirándulok. Elvesztettem mindenemet. A családomat, a pénzemet, az épp eszemet. Még azzal sem vagyok tisztában, hogy mi van most. Úgy érzem, elaludtam, álomba merültem, és azóta, nem tudok belőle felébredni. Képtelen vagyok rá.

Álma egy erdőben kezdődött, amely a nyár egyik legmelegebb napján már kezdett szikkadni. Jobbra hasadékok húzódtak meg, balra egy puszta volt. Sehol egy ház, teljesen kihalt terület. Körülötte, pedig gyermekkorának mohás fái magasodnak a végtelenbe. Egy sötét kíváncsiságtól vezérelve az erdő legmélyére merészkedett. Megfigyelte, hogy az erdő fokozatosan vált át félelmetes, fekete járatok sűrűségévé.

A járatok többsége alagúthoz hasonlított, mivel a fák lomjai összeértek, egymásba kapaszkodtak. Errefelé rendkívüli sötétség honolt. Rémítő volt elgondolni, hogy vajon melyik járatban van az az odú, ahol az eddig eltűnt emberek csontjai száradnak tovább.

Gábor bekukkantott mindegyik járatba. Az egyik ilyen sötét helyen úgy hatolt belé a félelem, mint mikor valaki belédöf egy kést és az megkarcolja alatta a csontot. Finom és testtelen kisugárzás nyelte el a testét, mely a mélység szülötte volt. A sötétség túlságosan áthatolhatatlan volt ahhoz, hogy érzékelje a rémületének forrását. Valami elragadta a lelkét.

Végül egy puha talajú, vérlepte mocsárba ért, ahol a gyilkos Hold teregette szét sugarait. Amikor körülnézett, nem látott élőlényeket nem. Látott valamit, de az nem volt élő. Különös neszelésre lett figyelmes. A susogó nád és bokorrengeteg felől jött.

Miután ment egy keveset, megkövesedett csontvázakat, szúette cafatokat és rongyokat pillantott meg. A kitekeredett hullákat a fák kidudorodó gyökerei tartották meg. Némelyik friss hulla ernyedten lógott, különböző részek nélkül. Követte a hullák sorát. Hamarosan ráakadt egy félig még oszladozó holttestre. Balázs! Üres, velőig kiszívott tetem volt. Hozzáért. A mellkasa szisszent egyet, majd összeesett. Fölállt, de hiába próbálta, nem tudta befogadni a látottakat.

Észrevette, hogy apró lábnyomok vannak mindenfelé. Emberiek, talán egy nőé lehetett. Úgy gondolta megvárja az illetőt, ezért leült egy tölgy gyökerére.

Végül meghallotta susogni a gyér füvet és bokrokat. Egy nő magasodott föl a sápatag fényben. Egy nő volt. Fekete, rövid ruhát visel. Nem tudta kivenni, mi lóg a nyakában. Kételkedett benne, hogy ez az ártatlanság gyilkos lenne. Talán csak ide temeti a megtalált embereket. Furcsa hangon szippantott a levegőbe, a Hold felé emelte arcát. Csupa seb volt az egész. Gábor négykézlábra ereszkedett, és futni szeretett volna.

A lány utána ugrott, és a fiú nyakát elmarta. Addig szívta az életet adó nedűt, amíg ki nem itta az utolsó cseppig. A kimerültsége megállj-t parancsolt neki.

Gábor egész teste egyetlen vérvörös csap lett, szemei sárgán folytak végig szikkadt vázán.

Bár, még élt, érezte, hogy semmi esélye nincs. Tisztában volt azzal, hogy kicsoda életének tolvaja. Ennek tudata sem keltett benne kellemes érzéseket.

Ama félelmetes éjjelen, szembe kellett nézni saját pusztulásával. Nem akart megérkezni. Tudta, hogy kínkeservének az az oka, hogy Viktóriát évekkel ezelőtt meggyilkolta.

Szörnyű álomvilág bentlakásos jelöltje lett. Lehűlt a levegő. Céltalanul bolyongtak egyre zavarosabb gondolatai. Egyedül volt az elhagyatott ingoványban, a hullák között. Hirtelen szétvált a nád, és egy meztelen nő lépkedett kifelé. Viktória is magára hagyta.

Gábor különös hangon üvöltött. Borzalmas helyen érte a halál.

Egészen addig azt hitte, álmodik.

- Istenem, segíts felébrednem!- kiáltotta.

Ez volt az utolsó mondata.

Képek forrása: nlc.hu