People Are Strange*

Hol van az megírva, hogyha az ember plátói szerelembe esik, akkor sok kis másik szerelem nem lehet mellette? A kis lángolásokon mindenki átesik életében legalább egyszer. Az a nem mindegy, hogy milyen életperiódusban találkozol a szerelmi kisregényeddel.

Engem szerintem, a lehető legrosszabbkor talált el valami, ami nem feltétlenül Ámor nyila volt.

…

Fél órás gondolkodáson vagyok túl, és azt hiszem, a kályhánál kell kezdenem.

Még valamikor általános iskola (talán) negyedik osztályában volt egy srác, akit Mikinek hívtak. Tipikus szőke hajú, kék szemű, a negyedikes lányok szemében helyes fiú volt. Már amennyire helyes lehet tíz-tizenegy éves forma kiskölyök.

Mi menőnek tartottuk.

Miki egészen korán kezdett el érdeklődni a másik nem iránt. Minden beszélgetésébe valahogy belevonta a témát, kioktatta a vele egykorú fiúkat, hogy melyik lány miért jó, vagy miért nem (én általában, mint rossz példa).

Van pár élénk emlékem róla.

Például, amikor egyszer kora reggel beszélgettem vele. Ő a falnak támaszkodott, én előtte álltam. Már nem emlékszem, hogy mit, de valamit éppen magyaráztam neki, mire jött két kedves osztálytársnőm, akik nekilöktek. Persze, hogy elvesztettem az egyensúlyomat, és rázúgtam úgy, ahogy voltam. Utána nem győztem tőle elnézést kérni, és minél inkább azt taglalta teljes hangerővel, miért így akarok ráhajtani, annál inkább éreztem, hogy a maghőmérsékletem eléri az egészséges száznegyvenet.

A másik emlékem, hogy valamiért megharagudtam rá. Abban a korban a barátságok képlékenyek, és szinte óránként választunk új öribarit. Na, mindegy. Órán felelt, és végig lefelé nézve olvasta a válaszokat, de jó színész volt, mert a tanár elhitte, hogy félénk. Az én igazságérzetem viszont, fellázadt, a szám önálló életre kelt, és óra után beköptem, mire az ötösét négy jeggyel lejjebb értékelték. Pech.

Vannak még emlékeim, de azok túl profának ahhoz, hogy leírjam.

Azt hiszem, nem volt felhőtlen a viszonyunk, de utána is évődtem amolyan tízéves szinten. Álmodtam vele, lerajzoltam, és teleírtam a nevének asszonynévképzős változatával.

22 évvel később viszont, Miki egyszer csak bekopogtatott a virtuális ajtómon… vagy inkább berobbant.

Ültem a gép előtt, és egyszerre nyolc emberrel beszéltem, ami azt jelentette, hogy ész nélkül gépeltem a válaszokat. Néha egy-egy félre is ment. Mielőtt megkérdeznétek, így nem lehet senkivel sem őszintén, bensőségesen beszélgetni, csak tőmondatokat és szavakat vakkantottam vissza.

Hogy ez feltűnt-e valakinek, nem tudom. Nem hiszem.

Már éppen örültem, hogy lekoptattam az embereket, amikor bevillant még egy ablak. Egy általános iskolai osztálytársamé, és barátomé. Ritkán beszélünk, mert mindig „elfoglalt”. Most, Boti tudni akarta, hogy vagyok, mi van velem.

Eleinte furcsálltam, de aztán, ahogy rátért a lényegre, már tudtam, hogy érdeklődése annyira nem az őszinte érdeklődésről szól.

Boti: Emlékszel Mikire?

Nóri: Hát, persze! Hogy ne emlékeznék Mikire! :D:D:D

Boti: Most komolyan.

Nóri: Nem. Nem tudom, kiről lehet szó.

Boti: Akivel még általánosban dumáltunk utoljára. Nagy volt a pofája, és oda voltak érte a csajok…

Meg ő is értük.;P

Nóri: Jah, hogy ő?! :/

Így már tudom, ki az.

Hogy jön ő most ide?

Boti: Mondtad még a múltkor hogy találkoztál vele, és össze akart jönni veled.

Két petit (ejtsd: pöti) probléma is volt ezzel. Az a múltkor az tavaly. A másik, hogy én azt mondtam, láttam, nem azt, hogy beszéltem vele, meg mit tudom én, rám hajtott.

Nóri: Nem ezt mondtam, de mindegy…. és?

Boti: És most bejelöltem, mert megtaláltam, visszajelölt, és örültünk egy sort egymásnak.

Nóri: Nagyszerű!

Nem akarjátok folytatni? :P

Boti: Heh, nem. Viszont, be fog jelölni téged.

Nem tudja, hogy ki vagy.

Meg felvesz MSN-re.

Nóri: De jó! :/

Mikor?

Boti: Nemsokára.

Ez a nemsokára konkrétan a mostot jelentette. Jött is az üzenetem, hogy „1 ismerősnek jelölés”, illetve, egyből felugrott a kis ablakom, hogy fogadjam a felkérést. Mind a kettőt visszaigazoltam.

Azt hiszem, Pandora is ezt érezhette, amikor kinyitotta a szelencét. Először őrült jó poénnak tűnik, aztán rájössz, hogy tré az egész.

Elidőztem egy kicsit az adatlapján, amire valahol belül már húztam a számat. Egyből beugrott, hogy ki az, mi az, és hogy semmit sem változott.

A kép. Nagytotál. Közelről, és akkorában, hogy minden szőrszálat meg tudtam vizsgálni. A pórusai viszont, tiszták. Megnyitva a mappáit, láttam, hogy száz ugyanolyan kép van a fejéről, csak néha szemüveg van rajta, néha nem, és a háttér változik.

Elmés.

Az adatlapja. Na, az katasztrófa volt, mármint az én ízlésem szerint. Körülbelül ez volt rajta:

**** Miklós [Miki, Miku, Muki]

Alapadatok

Születésnap: ****. január 28.

Névnap: március 10.

Életkor: 23

Nem: Férfi

Anyanyelv: magyar

Beszélt nyelv: magyar, angol, olasz

Bemutatkozás

Ezt csinálom, amikor dolgozom: csapatom a jetskát, nyomom a sulit, és a saját cégemet vezetgetem.

Ezt csinálom, amikor nem dolgozom: barátaimmal vagyok, lazulok, strandolok, tévézek, billiárdozok.

Állatok: egy kutya, aki Bogca névre hallgat

Magamról: Aki ismer, ismer. Aki nem ismer, az majd megismer. Szeretem a kutyákat, a barátaimat, imádok velük lógni. Ha szeretnél tőlem bármit, írj. :) :P

Ismerősök száma: 173

Plusz a lakhelye, egy halom elérhetősége. Elolvasva a fentieket, nem a kíváncsiságomat keltette fel, hanem a heveny röhögő görcsömet. Később persze, megtapasztaltam, hogy ebből mi az igaz. Az anyanyelvig stimmel minden. A többi nem.

Három nap kellett, mire megfejtettem, hogy a jetska az a jetski. Nem mertem megkérdezni, mert az olyan ciki, amikor valaki nem beszéli ezt a nyelvjárást a huszonegyedik században.

Az MSN-je is megért egy misét. Eleve nem láttam a nevét, csak egy halom krikszkrakszot. Bogarásztam, mire megtaláltam, hogy kivel beszélek, mi az állapota, és mit akar üzenni az üzisávban:

>>>>>-.-°<<<::D:D:D:)))))..:::MUKI <3::..(((((::D:D:D>>>*.*<<<<<: állapota elérhető: Tudja valaki, hogy kell fordított D-t írni?

Ha nem baj, akkor nem másolnám be ide, hogy miről beszélgettünk, csak finoman, nagy vonalakban leírom. Különben sem lenne még ctrlC+V-zni sem kedvem ezt a sort még egyszer.

Szívta a véremet, hogy honnan ismerhet, mert egyáltalán nem rémlek neki. Ehhez eddig sem fért kétségem. Utána kért képet, mert az avatarom az egy saját magát ölelő, szomorú angyal volt. Küldtem neki. Jöttek a bókok, hogy jaj, de szép vagyok, meg mit tudom én, amit olyankor mond mindenki, amikor fel akar szedni.

Ezek után, ő is küldött magáról képeket, amiket egészen modellszerű volt.

Elregélte, hogy egy éve szakított a barátnőjével, és egy kedves, aranyos, szerény lányt akar. Amilyennek, én is tűnök. Elmeséltem a szerelmi szerencsétlenségemet, aminek a végén rájöttünk, hogy az éter két végén két összetört szív gubbaszt.

Nem voltam benne biztos, hogy nekem ez fog kelleni, és ráadásul még ittunk is apuval, mert megünnepeltük azt a napot. Nem volt különösebb oka, csak jól esett a bor.

Ujjongtam és ugráltam, hogy milyen pasira van lehetőségem. Apu nagyon nem szólt közbe, ezért másfajta segítség és bátorítás után néztem.

Vivi online volt, pedig azt mondta, hogy Klaudiánál alszik. Ráírtam. Nem egyből jött a válasz. De jött.

Átküldtem az eddigi beszélgetésemet Mikivel, és a képeket is és hogy mondjon valamit, most mit csináljak. Először áradoztak róla, hogy mennyire jó pasi, és hogy menjek rá. Mit ne mondjak, megfogadtam a tanácsukat.

Mikivel megbeszéltünk másnapra egy randit.

Annak rendje és módja szerint, kipihentem magam. Aludtam kerek egy órát. Reggel akkora táskákkal ébredtem, hogy elutazhattam volna velük a világ végére. Úgy is éreztem, hogy oda tartok.

Otthon bőven volt időm elkészülni. Kivasaltam a ruhámat, leborotváltam a lábamat, sminkeltem kicsit, felöltöztem. Felvettem a decens, fekete kis ruhámat, egy szadit, a sminkhez illő gyöngyékszert, és menetkész voltam.

Apu ma is bedobott a Lágymányos hídig (akkor még így hívták), kiszálltam, felmentem a 103-as busz megállójába mentem. Elbuszoztam Kelenföldig, és megálltam a megbeszélt helyen. Szokásomhoz híven előbb érkeztem.

Sosem vagyok biztos benne, hogy megismerem az adott személyt, ezért mindenhova előbb érkezem, hogy ő vegyen észre. Az nekem kevésbé ciki… hihihi.

Most is álltam a tök üres megállóban, buszok jöttek-mentek, emberek a vonathoz siettek, az emberem azonban nem jött.

Egy pasi messze tőlem integetett, visszaintettem, amikor elsétált mellettem egy másik fickó, felsietett hozzá, lekezeltek. Visszanéztek rám, gondolom, elsztorizgattak a lányról, aki idegeneknek integet.

Kemény fél órás késéssel megérkezett Miki. Nem volt annyira délceg, mint vártam, de bőven kimerítette a jó pasi fogalmát. Magas, állítása szerint szálkásan izmos fickó volt, sportos-elegánsan felöltözve. Tornacipő, farmernadrág, ing és zakó. Átlátszó napszemüveg.

Álltunk, feszengtünk egy sort, majd felvetette, hogy menjünk be a közeli kávézóba. Így is tettünk. Jött a pincérnő, rendeltünk. Ő egy cappucinót, és egy tejeskávét.

Közben átestünk a gyerekkor kérdésein, ki mire emlékszik, ki hogyan élte meg az iskolás kort, neki hogyan alakult az élete. Az anyukája elvált a férjétől, és most élettársi kapcsolatban élt egy másik férfival, aki építési vállalkozó volt valaha, momentán étteremtakarításból élnek. Mind a hárman ott melóznak, ami Mikinek azt jelentette, hogy viszi a saját cégét. Utóbbiba még beletartozott valami féllegális dolog is. – Ohhó, az első hazugság abból az adatlapból.

Hagyott azért beszélni, de már ott tartottam, hogy annyi mindent nem szeretnék elárulni neki. Elmondtam, hogy dolgozom, kiszíneztem kicsit a családi és anyagi helyzetemet. Ha ő hazudik, akkor nekem füllenteni szabad.

Amikor éreztem, hogy eljött az idő, hogy a távozás mezejére lépjek, intettem a pincércsajnak, kértem a számlát.

-Együtt fizetjük. – szólalt meg Miki, és rám mosolygott. – De még egy pillanat.

A nő elmenet. Kérdőn néztem rá.

-Mi van? – böktem ki nem túl kedvesen.

-Az a helyzet – éreztem, hogy mi készül. -, hogy nincs nálam pénz.

-És?

-Nem fizetnéd ezt most te?

-Arról volt szó, hogy te hívsz meg.

Kicsit feljebb emeltem a hangomat, mire visszajött a pincérnő.

-Segíthetek? – mosolygott kedvesen.

-Külön fizetünk. – mosolyogtam (vicsorogtam) vissza.

-Nem! – kiáltott fel Miki. – Mit csinálsz? – alig mozgott a szája.

-Fizetni szeretnék.

-De nálam nincs pénz. – mondta bizalmasan. Megszorította a kezem.

Odafordultam a nőhöz.

-Külön fizetünk. – mondtam határozottan. A nő elsietett.

Miki hátradőlt a széken.

-Tudod, még egy ilyen gerinctelen csajt, mint te, még nem láttam. Azt hittem, jobb fej vagy. Ha igazi barát lennél, akkor most kisegítettél volna a bajból, nem hagysz a szarban nyakig. Hogy akarsz így pasit szerezni?

-És te nőt? Nem az a „meghívlak”, hogy elmegyünk együtt, rendelünk, és hagyod, hogy fizessek. Ennyi.

A pincérnő kihozta a számlát. Amikor megláttam a cappucinója árát, meglepődtem. Miből volt? Aranyból?

-Adj két ezrest, és visszaadom még ma.

-Milyen két ezret? Ezer az egész számla. – feltúrtam a táskám a pénztárcám után kutatva. Szerencsétlen vagyok, mert csak egy kétezresem volt.

A pincérlány visszahozta a visszajárót – szegénynek elfelejtettem borravalót adni, bocsi -, amire Miki egyből rányúlt, és a helyiség másik végében működő kaszinóféleség felé vette az irányt.

Köpni nyelni nem tudtam.

A pénzem egyből be a játékgépbe, és már meg is forgatta. Joker nem volt vele, mert az egész összeget elnyelte a gép.

Nézett rám nagy kutya szemekkel, hogy de biztos van még nálam pénz, de mondtam, hogy nincs, és erre nekem idegrendszert sem adott az Úr, úgyhogy inkább mennék.

Addig-addig duruzsolt a fülembe, amíg belementem abba, hogy elmegyek vele a nagyszüleihez. Meredek ez az első randin, ám ezt tartottam a legkevesebbnek. Ha már nem vagyok pénzemnél, legalább megismerek más embereket.

A nagyszülei kedvesek voltak velem igazán. Tény, hogy meglepődtek azon, hogy beállítottunk, de minden szavuk őszinte volt. Nehezen hittem el, hogy ténylegesen vérrokonok Mikivel.

Nagyban ültünk bent a szobában, néztük a tévét, közben beszélgettünk – tőlük is meghallgattam, hogy Miki előző barátnője, Barbi mennyire rendes teremtés volt. Mit keresek én itt volume 2.? -, amikor egyszer csak becsörtetett a szobába egy Mikire hajazó ember, Miki apja.

Megszólalásig a fia volt, csak idősebb kiadásban, és ahogy megítéltem, egyáltalán nem volt józan. Amikor kaptam két puszit, akkor erről meg is bizonyosodtam. Már a szagától megrészegültem.

Röpködtek az olyan mesés sztorik, mint hogyan trágárkodnak a tömegközlekedési eszközökön, és elmesélték azt az akciójukat, amikor kiröhögtek egy manust a villamoson. Kisdolgoztak a járművön, szétfolyt, aminek szét kellett folynia, és a pasi pedig, szerintük viccesen táncolt, nehogy belelépjen a tócsába.

A muki annyira magyarázott, hogy egy erőteljesebb kézmozdulatnál elvesztette az egyensúlyát, és rám zuhant. Nagyszerű volt. Két kézzel tartottam meg a pasi teljes súlyát. Miki nagyszülei lesajnálóan néztek, Miki röhögött, de egyik sem segített volna.

Alig vártam, hogy szabaduljak, ami olyan délután négy felé el is érkezett.

Villamossal mentünk vissza Kelenföldre, mert ő annyira gavallér, hogy megengedte, hogy feltegyem őt a buszra.

A Szent Gellért térnél megállt a villamos, mert az előttünk álló üzemhibás lett, nem tudtunk tovább menni. Mi, többed magunkkal fent maradtunk, hogy megvárjuk, mi lesz, mire Miki gondterhelten belekezdett a mondókájába.

-Nézd. Azt hiszem, lehetek veled őszinte, és szerintem is így a korrekt. – ajjaj. – Nekem még mindig Barbi kell. Nem olyan lány vagy, mint akire gondoltam volna. Nézz kettőnkre! Semmi közös nincs bennünk. Feketében jársz, én elegánsan öltözöm. Kisportolt vagyok és magas, te meg… - végignézett rajtam, és nagyon szerettem volna, ha öt percre megsüketülök. - … alacsony és duci. Ha ilyen lábakon állna az ország gazdasága, semmi baj nem lenne. De a lényeg, hogy nem kellesz. Viszont, ha gondolod, és benne vagy, akkor az ajánlatom a következő. Legyen kötetlen szexkapcsolat kettőnk között. Nincs pasid, nekem se csajom, kölcsönösen segíthetnénk egymásnak, mint amolyan szexbarátok – na persze, hol látod rajtam hogy FuckyBuddy? – Nem okoznánk fájdalmat, és ebből bármikor ki lehetne szállni.

Komolyan elgondolkodtam ezen az egészen. Nem a lehetőségen, mert az egyértelműen nem. Sőt, inkább nagybetűs NEM, de ilyet egy ember hogy mondhat egy randinap végén?

Aztán jött a slusszpoén.

-Maradjunk barátok. Nincs most egy kapcsolatra szükségem.

Momentán azt nehezen képzeltem el, hogy egyáltalán jó kapcsolat-alapanyag lehet belőle.

A villamosba visszatért a lélek, én pedig, a csengő ellenére felálltam, és leszáguldottam a járműről köszönés nélkül.

Gyalog indultam tovább az egyetem irányába, ahol magam mögött hagytam gyerekkorom minden sérelmét. Hogy is gondolhattam, hogy összejöhet? Most komolyan. Kategóriámon felüli külsőben, és aluli belsőre. Túl szép volt, hogy igaz legyen. Hetek óta a legjobb dolog volt, hogy végre valaki szépeket mondott nekem, bókolt, meg egyáltalán elhívott valahova anélkül, hogy szűk ruhában, simulós anyagú felsőkben és magas sarkú cipőben égettem volna magam.

Annak ellenére, hogy milyen volt a nap összességében, jó kedvem volt, és úgy éreztem, senki a világon nem tudná elrontani. Nem számoltam a piros lámpával, és azzal sem, hogy az emberek nem arról híresek, hogy ismernék a féket, vagy a kresz szabályait. Az autó kis híján keresztülgázolt rajtam.

Ösztönösen hátra ugrottam, még az sem érdekelt, hogy valakinek nekimegyek, és netán az egy villamos. Volt már ilyenre példa, és csoda lenne, ha nem velem történne meg. Egy kéz megragadta a karomat, és hatalmasat rántott rajtam az ellenkező irányba. Elvesztettem az egyensúlyomat és térdre rogytam. Fájt a térdem, a tenyerem, minden, ami érte az aszfaltot.

A táskám teljes tartalma szanaszét gurul a járdán.

Mindenki mocorgott körülöttem, nekem meg torkomban a szívemmel nem volt más dolgom, mint összeszedni a holmimat, feltápászkodni, és a lehető leggyorsabban távozni.

Amikor felnéztem, magam előtt egy ismerős tornacipő pár jelent meg. A tulajdonosa leguggolt mellém, és mint a rossz amerikai filmeken, nagyon lassan néztem fel rá.

Már a nadrág is ismerős volt.

Balázs nézett rám aggódva.

-Heló! – mosolyodtam el. – Majdnem elütöttek.

-Hali! – visszamosoly. – Láttam, de inkább majdnem te ütötted el az autót.

Jó, hogy nem hívsz tanknak, de semmi gond.

Ő guggolva, én a térdemen egyensúlyozva kotortam vissza a táskámba mindent, amibe azért – csak otthon derült ki -, sikerült mások zsepijeit is belekanalazni, valamint egy száz forintost. Vagy az mindig benne volt? Nem jöttem rá, de szerencsepénz.

Balázs is visszaadott nekem pár dolgot. Pénztárca, tampon, betét, óvszer, zsebtükör, önmagába hajthatós szatyorka.

Ha még nem égtem volna eleget, most már biztosan megvoltam aznapra.

Ezután még fel is segített a földről, és vagy hatszor megkérdezte, hogy biztos jól vagyok-e?

-Persze, csak nem is én lennék, ha nem ez történik velem.

-Csúnyán néz ki a térded.

Lenéztem, és egy feketés-bordós valami csúfította a lábamat.

-Volt már rosszabb is. – vontam meg a vállam.

-Te figyelj, csak? – kezdte, egyik kezét zsebre dugta. – Mit szólnál…? Mi lenne, ha…? – nem tudom, mi lett volna a folytatás. – Nincs kedved beülni valahova egy sütire?

Egy nő szívéhez a csokoládén keresztül vezet az út.

Totál felvidultam.

-Menjünk, de olyan helyre, ahol az asztal alatt beragaszthatom a térdem.

Elnevette magát.

Átsétáltunk a hídon, egészen egy hangulatos kávézóig.

-Válassz! – oh, már megint ez az utasítás.

Megnéztem a kínálatot.

Muffin ezerféle formában. Cup Cake. Torták, fagyik.

-Onnantól – mutattam a bejáratnál lévő fagyispultra -, egészen odáig – befejeztem a sütisor végénél. – jöhet mindenből egy, sorrendben.

Vette a lapot.

-Akkor majd választok én. Addig ülj le, és ragaszd be a térded.

Így is tettem. Leültem egy sarokbokszba, ahol az asztal alatt kihámoztam a ragtapaszt, és a sebre helyeztem. Kirázott a hideg a gerincemen végig, ahogy a géz a sebhez ért. Váh, utálom ezt az érzést, még visszagondolni is rossz rá.

Nemsokára megérkezett a két sütivel.

Az enyém valamilyen csokis piskótába töltött gyümölcskrémes, gyümölcsdarabos dolog volt, a tetején fanyarabb erdei gyümölcsökkel és zselével. Imádom, ezen akármeddig el tudnék élni.

Az övé egy szerényebb sajttorta volt.

-Hogy van a lábad?

-Lüktet, de leápoltam.

Életem legfinomabb sütije, de nem lehetek mohó a NagyŐvel szemben, úgyhogy kénytelen voltam megállni, hogy elmalackodjam az egészet.

-Ki elől menekültél? Láttam, hogy leugrottál a villamosról.

-Rossz randi, ne is beszéljünk róla.

-Oh, sajnálom. De azért ne vesd magad villamos elé. Káros az egészségre.

-A bunkó hímek is azok.

-Hát igen. Sajnálatos, hogy belőlük van több.

-Társadalmunk pozitívan diszkriminálja őket.

Jó volt vele beszélgetni, mert megcsillogtathattam az idegen szavak szótáraként az agyamban sorakozó ismeretlen dolgokat. Ha másnak mondom, hogy diszkrimináció, az tuti, hogy a receptet kéri.

Végül persze, beadtam a derekam, és elregéltem neki a Mikis dolgot. Aranyos volt, meghallgatta, és néha vissza is kérdezett, és minden az arcára volt írva, hogy mit gondol. Néha ki is mondta, mi jár a fejében.

-Sokkal jobbat érdemelsz.

-Lehet.

-Biztos.

-Nehéz a jobbat megtalálni, és nincs nálam a szerencsemalacom. – utalva arra, hogy a drága szarvasgombát is egy malac fedezte fel.

-Talán, csak nyitott szemmel kellene járj. – ez most célzás volt? De hát, nyitva a szemem! Adj egy jelet! Egy jelet!

-Mire célzol? – kérdeztem.

-Csak arra, hogy egyáltalán nem hiszed el magadról, hogy értékes vagy. Mindennel azon vagy, hogy valaki más legyél, pedig nem kellene örökké védekezned. Borítsd le a falakat királylány, mert a herceg is kívül reked!

Fal van körülöttem? Ő meg nem tud/mer bejönni? Rómeó is megmászta a falat, pedig „oly’ magas” volt.

Kicsit megütköztem. Ő törte meg a csendet.

-Mondj magadról valamit.

-Mire gondolsz? – kérdeztem vissza.

-Bármit. Mondjuk, mennyi komoly kapcsolatod volt eddig? – Pff.

Gyors fejszámolás.

-Mi számít komolynak?

-Aki nem csak egy hónapra szólt.

-Ja, akkor kettő. Neked?

-Uh, sok ezer. – mosolyog. Csak ne lenne ennyire ennivalóan édes. -Mi volt velük a baj?

-Az egyik kiakadt, amikor meglepetést szerveztem neki, és kidobott az osztálytársnőim szeme láttára. A másik pedig, vallásos volt, én nem, és az anyjával se nagyon bírtuk egymást, úgyhogy inkább hagytam. Neked a sok ezerből?

-Említésre sem érdemes egyik sem.

-Kár, meghallgattam volna.

-Mik a függőségeid?

-Csoki, kávé, vagyis inkább a koffein, és – újabban a füstölgés – az írás.

-Oh, tényleg. Nem küldtél nekem se képeket, se írásokat.

-Te sem jelöltél vissza.

-Hol?

-WIW-en.

-Ja, félévente egyszer nézek fel, ne vedd fel. Majd visszaigazolom.

-Ne válts témát. Neked milyen függőségeid vannak?

-Könyvek, bulik, rajzos írónők.

A szememet fürkészte, én viszont, nem tudtam mit kezdeni a helyzettel azon kívül, hogy főttem saját magamban, mint egy rák.

-Aranyos vagy. – mondta végül.

Ez a legrosszabb, amit egy fiú mondhat. Így maximum a tesója lehetek, nem a barátnője. Hiába, nem tanítottak meg dögnek lenni.

-Azt hiszem, mennem kell. - mondtam az órámra pillantva. Tényleg elszaladt az idő.

-Rendben van. A sütit én álltam. – felkelt az asztaltól.

Engedte, hogy előre menjek, és elkísért egészen a négyes-hatos villamosig. Megvárta, míg elrobogok, majd, gondolom, ő is hazament, bekapcsolta a gépét, és megnézte a szuper adatlapomat.

Akkora árnyékra vetődtem, hogy belefért volna egy mamutfenyő. Balázs még mindig nem volt az ismerősöm a közösségin.

Ellenben Miki nagyon is aktív volt.

Most már valahogy így nézett ki az MSN üzisávja:

>>>>>-.-°<<<::D:D:D:)))))..:::MUKI <3::..(((((::D:D:D>>>*.*<<<<<: állapota elérhető: Egy jó asszony mindent megbocsát? Igaz, cukiNóri? :P :P

Még, ha az asszonya lennék, vagy legalább a nője. Azért fehér ruháról még nem álmodom.

Jöttek bocsánatkérő üzenetek, rezegtette és csörgette az MSN-falamat, majd kaptam egy halom levelet és képeslapot, ami tele volt a „bocsi” szó különféle változataival.

Nem válaszoltam rájuk. Egyszerűen, nem vettem róla tudomást.

Aztán napokkal később jöttek a „genyó vagy” tartalmú üzenetek, de azokra sem reagáltam.

Egy üzenetet vártam, de nagyon.

*Cím: The Doors: People Are Strange