Salvia-B

I. fejezet

- Ez az átkozott tetű, szar! – csapott két kézzel az asztalra Charlie, mert a laptop már harmadszor írta ki a dokumentum megnyitása után, hogy frissítés szükséges. Vicsorított és morgott a képernyőre, amikor csöngettek.

Mint aki kábulatból ébred, bágyadtan nézett szét nadrág után kutatva. A saját lakrészében fenntartotta magának a jogot a póló-bugyi kombinációra. Felkapta a lila sortját, és a második csengetésre odaért az ajtóhoz. Lenyomta a kilincset anélkül, hogy megkérdezte volna, ki jött hozzá. A bázison régóta nem volt már mi fenyegesse az ott lakókat.

A hadnagya állt odakint a szokásos morcos arckifejezést öltve magára, hivatalos tiszti ruhában, és Smith egy seggnyaló aktakukac (mindenki így vélekedett róla a háta mögött).

- Charlie, jó, hogy újra látlak. – mondva Smith vigyorogva, amitől a nőnek felállt a szőr a tarkóján. Miller hadnagy csak szolidan biccentett.

Charlie kényes mosoly kíséretében szélesre tárta a bejárati ajtót. A két férfi bő egy fejjel volt nála magasabb. Jól megfigyelte őket, ahogy elhaladtak előtte. Bezárta az ajtót, kettőt tekert a záron.

Ment a két férfi után, akik udvariasan a konyhában foglaltak helyett. Smith elidőzött a nevelt növényeinél. Mindnek megmorzsolta a levelét. A bazsalikomból sikeresen letépett egy levelet, aztán visszanyomorgatta a szintetikus földbe. Miller kihúzott derékkal ült. Nem volt mindig karót nyelt ember, de hivatalos eljárásban mindig így tett. Smith anekdotázott egy sort a fűszerekről.

- Hadnagy. – Miller rákapta a tekintetét. – Kér valamit? Enni? Inni?

- Kávét és vizet. – láthatóan enyhültek a vonásai. Felengedett a jégcsap.

- Én is kérek mindkettőből. – Charlie nem kérdezte a fontoskodó tagot, mégis három adagot nyomott be a kávégépen. Kivett három csészét, és három filtert.

Benyomta az elsőt. Lefőtt. Letette a hadnagy elé. Aztán a másodikat Smith-nek, ami kicsit kilöttyent a pohárból. Amíg a kávék főttek, Smith elemében érezte magát.

- Rozmaring. Imádom. Persze citrom mellé. Nem száraz kicsit? Milyen időközönként locsolod? Mondjuk, igénytelen növény. – akárcsak te. Gondolta Charlie.

- Heti egyszer megfelel neki. – mosolyogta.

Az ő adagjánál megtámaszkodott a konyhapulton.

- Mit akartok tőlem? – kérdezte. A hadnagy kivett egy cigarettát a zsebéből. Rágyújtott.

Miller jelentőségteljesen Smith-felé fordult. Mint kommunikációs tiszt, hozzá futott be minden kérvény, amit a kis csapatnak teljesítenie kellett. Az utóbbi időszakban ez volt az új protokoll. Kár, hogy ezek az emberek egyáltalán nem kaptak katonai kiképzést, és lakatot a szájukra.

- Baj van a Salvia-B kolóniával. Lezuhant egy űrhajó, és rá hetvenkét órára megszakadt velük a kapcsolat. Lehet, hogy az adótornyot találta el az űrhajó. – Charlie fél szemöldöke megrebbent. – Lehet, hogy más van. Parancsba kaptuk, hogy induljunk, amint összeszedjük a csapatot. Ellátmányt viszünk nekik, gyógyszert, ha kell, mentésre is van engedélyünk.

- Javíts ki, ha tévedek, de leszereltetek engem, nem? Független tanácsadóként vagyok jelen mindenhol. Egy mentéshez meg semmi szükség nincsen szociálpszichológusra.

- Nincs. – vette át a szót Miller, szájából lógott ki a cigaretta, miközben megkeverte a kávéját. – De te vagy az egyetlen sz.p., akinek van katonai kiképzése, voltál már velünk. – intett Smith-nek, aki egy stóc papírt tett le az asztalra. – Ebben benne van minden, és ha jól számoltam kerek száz ok, amiért jönnöd kell.

- Pech, száz egy kellene, azt jelöltem meg. Még egyszer nem akarok veletek menni a húsdarálóba.

- A százegyedik ok, hm. – Miller úgy csinált, mintha gondolkodna. – Kellesz a csapatnak. Csak te tudod O’Donnell-t kordában tartani.

Miller mindig is szót értett vele, amit meg Smith művelt igyekezett figyelmen kívül hagyni. Pontosan még mindig nem volt képben az egésszel.

- Ha nincs kapcsolat, akkor nem inkább egy különleges osztag kellene? – kérdezett vissza. Keresztbe fonta mellén a karjait. Simogatta magát, mintha fázna.

A ténytől, hogy el kell hagynia biztonságos otthonát, rázta a hideg.

Smith arcán látszódott, hogy a kávéja keserű volt. Neki nem ízesítettet választott, mint Millernek. De túl gyáva volt ahhoz, hogy szóljon, valami hiányzik. Úgy volt vele, hogy szenvedjen csak. Nyilván azt hiszi, nyámnyilának tűnik, ha nem issza feketén, mint a hadnagy.

- Nem ellenséges gép zuhant le, hanem egy emberekkel teli. – Charlie becsukta a szemét. – A Styxx a peremvidékről tartott vissza, amikor a beérkező jelentések szerint, meghibásodás miatt zuhanni kezdett. A Salvia-B volt az egyetlen bolygó a közelében. Valószínű, letarolt minden fontos kommunikációs eszközt. – Miller előbb magában, majd hangosan nevetni kezdett, miközben Charlie-t nézte. – A fejeden látom a következő kérdést. – A Styxx legénységét nyilván haza kell majd hozni, akár sérültek, akár nem. Jól jön egy ember, akivel tudnak beszélgetni.

Charlie megfogta a kávéját, és egy hajtásra kiitta. Nagyon nem akaródzott elmenni. Amiket hallani lehetett a gyarmatokról és a rajtuk élő telepesekről, megborzongatta. Fekete rovarszerű lények, meg peték, meg királynők. Ő is olvasta a fantazmagóriákat.

- Miller. Majdnem beleőrültem az utóbbiba. Fél év kezelés kellett, hogy elnyomjam magamban.

A hadnagy felállt.

Mind a ketten Smith-re néztek, mire az kioldalgott kettejük között a szobába.

- Nézd, Charlie. Én nem foglak téged az égvilágon semmire sem rábeszélni. Ha akarsz jössz, de önszántadból, ha nem, akkor úgy is jó. Szeretném, ha jönnél, mert te tartod össze a csapatot. Olyan dolgokat is észreveszel, amiket mi nem. Az én emlékeim sem múltak el nyomtalanul.

Miller kigombolta egyenruhájának két felső gombját. A bőre bugyros forradásoktól volt rózsaszín, ahol sav égette meg. Charlie akaratlanul is a hasára tapasztotta alkarját. A fájdalom az elméje mélyéről kúszott fel a gerincoszlopán. Ujjaival végigszántott az arcán.

- Hogy lehetnék a segítségetekre, amikor még én is arra szorulok? Ha forró lenne a helyzet, félek, hogy behisztizek magam is.

Charlie fel-le járkálni kezdett a konyhában, ami összesen hat lépést engedélyezett neki. Remegett a félelemtől. Még mindig maga előtt látta a fekete banánalakú fejet, és a kis előrecsapó állkapcsot. Rossz napjain a sebe is húzódott.

- Bocs, hogy megszakítalak titeket. – Miller olyan szemmel nézett rá, hogy ott helyben meg tudta volna fojtani. – De választ várnak, veled vagy nélküled. Nincs időnk ezt a női hisztit végigasszisztálni. Most kell a válasz.

A hadnagyon látni lehetett, hogy még egy szó, és tényleg belefojtja valamibe. Mondjuk a saját nyelvét tekeri körbe a torkán.

Charlie nem nézett senkire sem. A füle mögé tűrt egy tincset. A Salvia-B nevű hold volt az emberiség megmentője, ahogy emlegették a hírekben. Hőmérséklete kissé elmaradt a földitől, sokkal csapadékosabb is volt. Gravitációja is eltért picit, éppen hogy csak, és a levegő nehezebbnek bizonyult. Ez volt minden. Még ennek is örültek. Az első dolga az volt a Társaságnak, hogy telepeseket küldött oda. Amikor sikerrel megvetették a lábukat, megkezdődtek az építkezések, és felverték az ingatlanárakat. Nem volt fertőzött az idegenektől. Most pedig, történt ott valami. Charlie biztos volt benne, hogy sem a lezuhanó űrhajó nem véletlen, sem az, hogy nincs kapcsolat.

Megmorzsolta a száját.

- Írásba kérem – Millerre nézett, mintha Smith ott sem lenne. -, hogy ha ezt bevállalom, ez lesz az utolsó. Visszamegyek szépen az egyetemre, és tanársegéd leszek az életem végéig, egy öröklakással, meg macskával. Soha többé nem fognak háborgatni, elfelejtenek, mintha sosem lettem volna lajstromba véve.

A hangja határozott volt, mégis inkább a félelem csengett ki belőle Miller számára. – Gondoskodni fogok arról, hogy ne essen bajod, és hogy ezután hagyjanak ki mindenből.

Charlie bólogatott.

Kihúzta magát, és színpadiasan szalutálni kezdett.

- Charlotte Forbes őrmester szolgálatra jelentkezik.

- Még mindig rém rosszul áll ez neked. – nyomkodta meg az orrnyergét Miller. – Smith.

- Igen?

- Üzenje meg, hogy amint összeszedtük a csapatot, és berakodtunk, indulunk a Salvia-B-re.

II. fejezet

Az űrhajó automata pilótája gondoskodott arról, hogy az utazókat a kellő időben ébressze fel. Felnyitotta a kapszulák tetejét, és az előre betáplált program végére pontot tett. Elsőnek a másodtiszt, Bailey ébredt fel. Reflexszerűen futott megnézni a számítógép adatait.

A Rhagar nem volt éppen ütött-kopott, de új sem. Több űrmérföld volt benne, mint a legtöbb ötven éves tragacsban, ami emberek szállítására alkalmas. Bailey táplált minden adatot a gépbe, és a cryoálom előtt is aggódott, hogy minden rendben legyen. Most egyből cigarettára gyújtott, és már nyomkodta is a billentyűket. Kavargó gyomorral meredt a képernyőre.

Két év, négy hónap.

Remek. Még legalább két nap, és ráállhat a Salvia-B röppályájára.

Utána Charlie tolta magát ülésbe. A hajó belseje rögtön megfordult körülötte. Éppen csak vissza tudta tartani a kitörni készülő semmit. Ez is bőven elég volt neki az öklendezéshez.

A helyiség végében Argento nyújtózkodott. Piszok mázlista. Ő valamiért jobban bírta a hosszan tartó, mély álmokat, mint társai. Ásítozott, és ide-oda hajlongott izmos testével.

Utána egy nő ébredt fel, aki közvetlenül mellette aludt. Tomb magas volt, és izmos. Sűrű, hosszú, fekete haját mindig befonva hordta. Most egy trikó-bugyi kombóban parádézott az ébredező férfiak nagy örömére.

Aztán felkelt Smith is, aki helyből magyarázni kezdett. Miller egyből leintette, hogyha még egy szót szól, akkor kilövi a légzsilipen keresztül. A hadnagy arca zöldes volt. Férfihoz méltón tartotta magát. Egy ideig.

A gyomra győzött, mint mindig.

Weaver annyira fiatal volt még, hogy feneke nyomokban tojáshéjat tartalmazott. Igaz, ha lőni kellett, akkor ő volt ott elsőként, és bármire tüzelt, ha a társaságból valaki veszélybe került. A leszálló egységekért is ők voltak felelősek Addisonnal együtt. A nő lazán a feje mögött tartott kézzel fekdegélt. – Még öt percet hagyj, anyu. – nyögte a barna hajú nő tettetett nyűglődéssel.

Mondjuk, ha valaki nem inna két évig kávét, aki koffeinfüggő a mindennapokban, bárki nyögéssel kezdene egy új korszakot az életében.

Mert ez az egység mindig azon viccelődött, hogy korszakokban élik az életüket, melyben vannak nyugalmas periódusok, utazós álmok, és akciók. Mindig volt nekik egy tól-ig határ, amit be kellett határolniuk. Biztosra mentek.

Lewis közlegény nagydarab ember volt. Charlie mindig azon csodálkozott, hogy férhet el egy kapszulában. A válla szélesebb, mint ez az ágynak nevezett izé. Szabadidejében mindig egy konditeremben lehetett megtalálni. Tökéletesítette megnyerő izmait. Már, ha egy nőnek bejönnek a pumpált izmok, és kidudorodó erek. Igaz, hogy évtizedek óta nem került megrendezésre, ő mégis meg akarta nyerni a Mr. Olimpiát. Tetoválásokkal borította be a testét. Aprókkal, de emlékezetesekkel. Minden ott volt a bőrén, akár egy naptár. Dátummal, helyszínnel, esetleg az alkalommal. Utóbbira a rajz emlékeztetett mindenkit.

- Ha annyi pénzem lenne, ahányszor veletek kell ébrednem, már rég milliomos lennék. – morogta, miközben lehasalt a földre, és fekvőtámaszozni kezdett. Még nézni is rossz volt, ahogy kidudorodott a testén minden izom.

- Ha azért fizetnének, hogy a rinyálásodat hallgassuk, mi is azok lennénk. – vágott közbe Miller.

York tizedes volt a legrosszabb ébredés után. Csíkot hagyott utána a por, olyan gyorsan futott egy tálkáért. Jellemzően most sem érte el, beterítve gyomra tartalmával a szekrényt. Bailey másodtiszt igazán peches, mert ezt neki kell eltakarítania majd.

Charlie fintorgott.

J. C. őrmester Miller és Henderson mellett az egyik olyan meghatározó pontja volt a konvojnak, akire érdemes volt odafigyelni. A leggázosabb helyzetekben is feltalálta magát. Komplett sakkjátszmák pörögtek a fejében. Henderson magas és szőke volt. Tipikus viking félisten, akivel az ember lánya szívesen leállna rosszalkodni.

Képek forrása: livescience.com