Sárkánytojások

I.

Még azelőtt történt, hogy élet serkent volna a Földön, sőt, még a Föld sem létezett mai formájában. Kezdetben csak a tátongó üresség, a hamis semmi honolt mindenfelé a világban. Sötétség, félelem és végtelen hűvösség járta át. Itt-ott pislákoló félhomály pettyezte meg a ruháját. Vannak, akik káosszal azonosítják, Beriand lakói inkább a Semmiként emlegetik. Igazuk is van. Nem voltak bolygók, csillagok, se égbolt, se élet. Semmi, csak egy kavargó, hőbörgő fekete massza, mely hullámzott, lélegzett, s alkotott.

A Semmiből szép lassan kiszakadt kilenc nagy tojásdad alak, és egy, mely hatalmasabb volt, fényesebb, mint a többi.

Ez utóbbi lángnyelvekkel borított testét középre helyezte, fel, magasra, hogy beragyogja a többi kisebbet, meleget adjon nekik, éjszakát és nappal, mennyet és poklot. Ez a tojás nem volt élettelen, sőt, mi több! Egy napon hatalmas sárkánygyíkká alakult. Nem pattintotta szét tojáshéját, nem küzdött az életért. Egyszerűen, páncélként olvasztotta magába védőburkát, majd összegömbölyödve a saját farkát kezdte kergetni, körbe-körbe, végzete, hogy ezt sose érje el.

Ettől a kisebbek, ki merészebb volt, ki bátortalanabb, köré gyűltek, s ahogy a nagy forog, úgy követik mozgását a kisebbek, hogy egy pillanatra se tévesszék szem elől, hátha sikerül életének feladata.

A Semmi Napnak nevezte el legdélcegebb tojását.

Hamarosan a többi tojás is apróbb-nagyobb sárkányokká alakultak. Egészen pontosan négy nagy, és öt kicsi testvér öltött testet.

A legelső, aki ugyancsak kergetőzött saját magával került a legközelebb a Naphoz. Szürkés páncélját testvérének hője nem bántja, de minduntalan elvakítja bátyjának végtelen vényessége.

A második a maga tojáshéj és fehér színben játszó testével követte őket. Bár önmagában életképtelen, mégis, az utána jövőnek nagy segítségére van, hiszen a harmadik gyermek zöldes-barnás-kékes testén élősködőket nevelget, akik a második poronty segítségével tájékozódnak még a mi időnkben is.

Ahová a legtöbben vágynak manapság is, s amelyről a legtöbb mese szól a második után, a negyedik. Narancsos, vöröses, pirosas pikkelyei megannyi meséhez és mondához szolgáltatnak alapot.

Míg az utánuk jövő négy nagytestvérről szeretnek megfeledkezni, pedig az egyiknek, az ékes sárgának csodálatos gyűrűje van, megannyi rejtéllyel tele. S végül a legkisebb, a legmostohább, a fattyú, akit senki sem szeret.

Később ezek a sárkányok megkövültek, s nevüket az egyiken élő paraziták neveztek el saját isteneikről. Eleinte természetesen a sajátjaikról, majd, mikor elérkezett a felfedezések emberi kora, mindenki a maga istenének megfelelő néven emlegeti őket.

Történetünk igazi főszereplője, a harmadik, akiről, mint mondtam, élősködőket nevelget magán. Hogy miért hagyja? Maga sem tudja, hát még a testvérei. De úgy esett, hogy a ködből, a tűzből és a jéghidegből kialakult rajta élet. Amint nyugovóra tért, már csak forog a semmiben, húzzák-vonják maga után a testvérei, s nekik hála tud éjt és nappalt adni az élőlényeinek.

Adott nekik tavakat, folyókat, kisebbeket-nagyobbakat. Hegyeket és völgyeket. Erdőket és mezőket. Nem terelgette ezt a kezdetleges életformát, hagyta, hagy érjenek be maguktól. Kevesen voltak. Alig maréknyian. Hála a maga teremtő erejének, az élőlények nem voltak restek használni azt. Megették, megitták, magukba szívták a sárkány összes tudását.

Az ő testük sem volt teljességgel tökéletes.

A mai ember számára csak sárkánygyíkoknak tűntek.

Az egyik, bármerre járt, pusztulást vitt magával. Lépte nyomán kirohadt minden, elszáradt a föld, apadtak a folyók. Más képes volt képzeteket teremteni, vagy álmot hozni magával másokra. Megint egy másik örökletes viszályt szított két vagy több teremtmény között. Volt, aki a vízben érezte jól magát, s alig jött ki a szárazföldre, más vulkánok alján aludt, s volt, aki képes volt mindezt helyre billenteni.

Egy apró, rózsaszín sárkány, aki képes volt életet adni.

Így jelentek meg a mai szóhasználattal élve, a titánok, a nefilimek, az óriások vagy azok a hősök, akik a haláluk után mértéktelen mennyiségű sört dönthetnek magukba a túlvilágon. Hogy jobban segítsék őket életükben, útjaikon, még több sárkányt teremtettek meg, minden életfeladatra egyet. Rájuk támaszkodtak, tőlük tanultak, hozzájuk fohászkodtak. Oltárokat emeltek, ünnepeket szenteltek nekik.

Csupán egyetlen egy sárkány nem volt hajlandó kötélnek állni.

Nem akart részt venni abban, amilyen káoszt teremtettek maguknak. Sötétségbe vonult vissza, Ribrost hegyei közé. Érezte, hallotta, hogy imádkoznak hozzá, főleg a haláluk óráján, mégis néma maradt, nem mutatta magát.

Az első emberek hullottak egymás után. Nem kellett hozzá sok idő, néha csak pár nap, máskor egy emberöltő. Senki sem élt a végtelenségig a sárkányokon kívül, akiket egy nap egymás után próbáltak levadászni. Mondanom sem kell, ugye, hogy az emberek maradtak alul mindannyiszor.

A sárkányok egyre kevésbé mutatták meg magukat, s közülük a rózsaszín legkevésbé. De a hegymélyben ő is egyre magányosabbá vált. Nem volt kihez szólnia, így egy nap szörnyű dologra vetemedett. Amikor mindenki aludt, kirepült, s egy holtat vitt magával kies otthonába. Egy nőt, az uralkodó elsőszülött gyermekét, aki egészen fiatalon hagyta ott a világot.

Lefektette, elrendezte, virággal, földdel és fűvel borította be, majd elvett négy tojásából egyet. Feltörte pontosan a nő arca felett. Ahogy a bőre beitta a tojás tartalmát, szemei felnyíltak, mellkasa megemelkedett egyszer, majd még egyszer, majd még egyszer. Lassanként mozgásra is képessé vált, megjött a hangja is.

Így született meg Dy istennő, aki egészen az emberek uralmának idejéig tiszteltek a népek.

Persze, már aki.

II.

Miután visszatért a se nem sárkány, se nem ember alakjában az emberek közé, Dy-t istennőként tisztelték. Korábbi apja adott neki szállást a kastélyában, mégsem érezte jól magát. A denevérszárny repülni vágyik, messze, ki az éjszakai sötétségbe.

Ugyanolyan remeteéletet élt, mint az összes többi istenség.

Túlélte apját, anyját, bátyjait, s bár ő volt a trónörökös, nem kívánt uralkodni. Az emberek persze úgy vették, ő a nép anyja, s úgy kezelték, mintha mi sem történt volna. Apja törvényeit tartották be, mígnem egy napon megneszelték, az életet adó sárkány eltávozott. Ekkor Dy szobájában két tojás jelent meg azzal az üzenettel, hogy vigyázzon rájuk, és csak akkor adja oda őket, bárkinek is, ha valóban megérdemli. Dy azonban nem adta őket oda senkinek, bárhogy esdekeltek is.

Az élet magját hordozták magukban, s az örök életet, az isteni rangot csakis nagyon kivételes esetben lehet csak úgy odaajándékozni másnak. S hogy tudná ő eldönteni, ki érdemes rá? Melyik az a két személy, akik megérdemlik, hogy létük korokat szárnyaljon át?

III.

Pár ezer évvel később, északon három testvér ült a tűznél. Régóta úton voltak már, a napokat se számolták. Mindenhol, ahol megálltak, szállásért és élelemért dolgoztak, majd, amikor jónak látták, továbbálltak. A legidősebb, legerősebb Mahtar volt, aki remek kardforgató hírében állt. Testét sérülések borították; némelyik frissebb, némelyik régebbi. A középső fiú, Nol volt, akinek észjárását bárki megirigyelhette volna. Amit látott, hallott, olvasott, vagy megtapasztalt, megjegyezte. A legkisebb Eala, akinek földöntúli érzékei voltak; sokszor megérzett, megálmodott dolgokat előre, melyek rendre beigazolódtak. Valami oknál fogva, a belső világ, a mágia szerelmesévé vált. Bátyjai szerint semmirekellőség az ősöktől, hogy olyan képességet adtak neki, amik teljesen haszontalan.

Amikor megálltak a semmiben, Mahtar a ló hátára kötött zsákokban élelem után kutatott. Könyékig túrt a bőr szütyőben, amiben egy morzsa sem akadt. Nol tüzet rakott, míg Eala csukott szemmel telepedett le a melegség mellé.

Bátyjai rosszalló pillantást vetettek rá.

- Mond csak, Eala! Te most mit is csinálsz pontosan? – így Mahtar.

Eala kinyitotta szemeit.

- Éhes vagyok.

- Mint mi is. – jegyezte meg Nol. – De akkor is, mit csinálsz csukott szemmel?

- Próbáltam elképzelni egy kis kacsasültet, vagy almás disznót. Vagy bármit. Az ízét, hogy megeszem, és hogy mennyire eltelek vele. – ábrándozott.

- S mondd csak. Nem tűnt fel, hogy nem eszel semmit?

- Dehogynem. Pont ezért csuktam be a szemem, és adóztam csendesen kicsit az élet istenének, hogy könyörüljön rajtam. Telítsen el ízekkel, még ha csalódás is.

Mahtar térdeire támaszkodott.

- A te úgynevezett isteneid nem léteznek! Nem adnak azok semmit! – maga mellé köpött a földre.

- Hallgass! – kiabálta volna, ha nem félne bátyja erejétől, így csak erélyesen suttogott.

- Figyelj, Eala. – leült mellé Nol, és megfogta a vállát. – Az isteneid nem valóságos létezők. Olyan képek csupán, akik kereteket adnak az életünknek, akik valamikor réges-régen talán ott voltak a világ születésénél, de csak azért, mert nem tudunk felfogni dolgokat. Mégis, hol van a sárkányod szíve, amin járunk?

- A föld legbelsejében.

- Igen. Az egy bolygó magja, Eala. Nem egy megkövült szív. Élelmet kell szereznünk minél hamarabb, ami azt illeti. Illúziókkal nem megyünk semmire.

Eala egy darabig hallgatott. Elnézte, ahogy Nol a tűz felé tartja hosszú, kecses ujjait, ahogy bámulta tulajdon körmeit a tűz fényénél. A háromszögük másik csúcsán Mahtar üldögélt törökülésben, arcán ugyanazzal a morc ábrázattal, amit mindenki felé tanúsított, aki nem volt számára szimpatikus. És ő, aki se egyik, se másik bátyához nem húzott igazán.

- Hallottatok már az élet tojásáról? – kérdezte a testvéreit, akik csak felemelték fel fejüket, de nem szóltak. Mahtar megvonta a vállát, Nol érdeklődve kacsintott irányába. Eala elmondta Dy istennő történetét. – A monda szerint, két tojása van, amely örök életet ad annak, aki felnyitja őket. Nem leszel többé éhes, sem szomjas, és nem fogsz meghalni sem!

Nol hosszan fújta ki a levegőt.

- Nos, öcsém, jól mondtad. Ez egy monda. Egy mese. Senki sem él örökké, ez az élet rendje.

- Igen. Nolnak igaza van. Embert nem láttam még örökké élni, fiatalon. – Mahtar morgott még magában egy darabig. – Különben is, ha annyira létező lenne ez a te istennőd, akkor ugyan idézd már ide, és kérd, hogy ossza el köztünk igazságosan a két tojást. Rászorulunk.

- Ez nem így működik!

- Persze! – csattant fel Mahtar, aki felállt, s egy lépéssel közelebb ment a tűzhöz. Széttárta karját, az égnek emelte a fejét. – Halld meg szavam, szentséges Dy! Az anyátlan istennő! A minden szépség és szerelem anyja! Az élet egyetlen bölcsője! Azt akarom, hogy jelenj meg és segíts rajtam! Add nekünk a tojásaidat! Segíts nekünk jóságos Dy! Jelenj meg! Jelenj meg!

Szavai még percekig visszhangzottak a tájban.

A három fiú fülelt, figyelt, de az istennő nem mutatta magát. Végül inkább Nol vette magához a szót.

- Látod, öcsém, istenek nem léteznek.

IV.

Másnap Dy az erdőben sétálgatott, éppen semmi dolga nem akadt, mégsem volt kedve a négy kőfal között ülni. Nézegette az emberek, ezúttal is próbálta kitalálni, melyiknek adhatná a tojások valamelyikét? Az éhező gyereknek? A dolog alatt megroppanó apának? A halálán levő, istenfélő öregnek? Vagy a gyermekágyban fekvő anyának? Melyik érdemli meg? Gondolataiba merülve alig vette észre a felé közeledő férfit, aki alig múlt el a második évtizedén. Lélekszakadva rohant feléje.

A fiú előtte térdre rogyott, szoknyájába kapaszkodott.

- Kérlek, segíts! – zokogta.

Dy leguggolt hozzá, tenyerébe fogta sápadt, koszos, sérült arcát.

- Mi történt veled, fiú?

- A bátyáim. Oda fognak veszni!

- Hova oda?

- Tudom, hogy ki vagy! Tudom, hogy mire vagy képes! Kérlek, segítened kell rajtuk. A halál környékezi őket. Ketten vannak. Kérlek, segíts!

Dy és a fiú a tett helyszínére mentek, s ami ott tárult a szemük elé, rettenetes volt. Egy vesztes csata színhelyére érkeztek, ahol minden volt, csak béke nem. Három ló hevert élettelenül több méterre a parázsló tűztől. Lábnyomok, felkavart por és homok szállt mindenfelé hamuval keverve. Vér festette meg a fáradt földet. A kihunyó tűz mellett két férfi feküdt. Az egyik meglett, izmos, hasából szivárgott a vére, sérülésekkel teli kezében szorongatta roppant pallosát. A másik csupán egy tőrt tartott, s bár nyeszlettebb volt, mint a másik, hősiesen küzdhetett. Több kisebb, de súlyos sérülése volt.

Az istennő és a fiú tehetetlenül ácsorogtak.

- Mit tehetnék? – kérdezte Dy.

- Mindig hittem benned. Hittem, hogy segíted az élőket. Tiszteltem sárkányodat. – a fiú fél térdre ereszkedett a nő előtt. Lehajtotta fejét. – Kérlek, segíts őket életben tartanom! Nélkülük senki vagyok. Nélkülük nem sikerülhet.

- Micsoda?

- Az élet. Mentsd meg őket, hogy én is túléljek. – kis szünet után folytatta. – Sosem kértem semmit semelyik istentől sem. Sosem kérdőjeleztem meg erejüket, létezésüket, még akkor sem, ha nem mutatták meg magukat. Most az egyszer kérlek téged, hogy könyörülj meg rajtuk.

- Nem tudok senkit sem visszahozni a halálból.

- Ők még nem halottak, pusztán veszélyben az életük. De a tojásaid megmenthetik őket.

Dy egy pillanatra elgondolkodott. Lehet, ez a nagy lehetőség? Egy hadvezér és egy tudós megmentése? Ha életben tartja őket, akkor vigyázhatnának a világra, ameddig csak lehet. Odament hát először a véznábbik fivérhez, megtapogatta, mire a férfi csak nyöszörgött. Majd a másikkal is hasonlóképpen bánt, aki morgott a fájdalomtól. Elegyenesedett tőlük.

A fiú kétségbeesetten nézett fel rá.

- Nem segíthetek rajtuk. – jelentette ki az istennő.

- De hát, miért nem?

- Beléjük néztem, és halált láttam! Rengeteg halált. Jobb lesz így mindenkinek, fiú.

Eala átkulcsolta az istennő lábait.

- Kérlek! Legalább csak az egyiket!

Dy percnyi mérlegelés után visszafordult. – Egyetlen egy jó okot mondj, hogy miért hagyjam életben valamelyiket!

- Mahtar erős és jó harcos. Bárki szolgálatába elszegődik, aki tiszteli, s akit királyának tart. Az idők végezetéig szolgálhatná az isteneket, mint bősz harcos. Kiáll bármilyen próbát, ereje és kitartása határtalan. Lehetne az istenek védelmezője, mint halhatatlan hős!

- Ha egy erőszakos embernek hatalmat adok, nem ismer majd határokat, s nem ismer el nála nagyobb hatalmat. Nem hős lesz, hanem mindennek az elpusztítója, mert nem ismer más istent az erején kívül.

- Nol okos. Rettentően olvasott, nincs tudás, aminek ne lenne a birtokában. Remek tanácsadó, ésszerű, hűvös stratéga. Semmilyen feladvány nem fogott még ki rajta. Szeret írni és olvasni, akkor ő hadd legyen az istenek krónikása. Valakinek csak le kell jegyeznie a tetteket, ahogy vannak!

- Sosem hitt bennünk igazán, csak a könyveiben. A tudását nem arra használná, hogy hírünket öregbítse, hanem a maga hírnevét kinevelje. S mint okos ember, biztos vagyok benne, ha megmenteném, megtenne mindent annak érdekében, csak és kizárólag az ő szemszögéből íródjanak a történetek. Nem engedhetem, hogy később hazugságban éljenek a népek.

Dy és Eala álltak egymással szemben. Az istennő hideg nyugalommal nézte a rázkódó vállú fiút, aki épp elveszti két bátyját, és senki sem marad neki az életben. Megesett rajta a szíve.

- Rendben, fiú, adok neked egy tojást. – Eala nem hitt a fülének. Dy feltartotta mutatóujját. – Egyet, s nem többet. Nem oszthatod meg közöttük. Csak az egyiküket mentheted meg, azt, amelyik közelebb állt hozzád, amelyiket jobban szeretted.

- De ezzel halálra ítéled a másikat…

- Nem. Csak életedben először döntésre kényszerítelek. Vagy valamelyik bátyádat mented meg, aki túl fog élni még téged is, vagy magadat. Dönthetsz úgyis, hogyha meghalsz az egyik mellett, vagy nélkülük, akkor magadra áldozod a tojást. Esetleg kivársz, és egy másik szerettedre. De neked kell eldöntened. Én nem vagyok sem a bíráskodás, sem a halál istene.

Ezzel az istennő eltűnt, helyén egy két ököl méretű tojás maradt, olyan vastag héjjal, amit nem vitt sem tőr, sem szikla. Eala napokig csak törni próbálta, s azon gondolkodott, milyen jól jönne most Mahtar ereje, vagy Nol esze. Addig-addig gondolkodott, míg neki sűrű szakálla nőtt, bátyjait benőtte a fű, s azt vette észre, saját gyermekét terelgeti.

V.

Két évtized szállt tova, amikor háború dúlt két uralkodó között. Eala úgy hallotta, valami nő miatt indult meg az egyik sereg a másik ellen, s fogta a fejét, amiért fiának is hadba kellett vonulnia holmi botor kéjelgés miatt.

Fiát úgy nevelte, legyen erős, mint Mahtar bácsikája, s igen szép izomzatot szedett magára az évek alatt. Remek kardforgató vált belőle, aki nem ismert félelmet. S úgy, hogy hasonlítson Nol nagybátyjára, aki élenjárt mindig is a tanulásban. Senki sem tudta megfogni csavaros észjárásában. Eala rettentően büszke volt rá, ahogy látta cseperedni; nőni erejét, megférfiasodni, és kinyílni értelmét.

Ám a háború sosem kegyes. Főleg az apákhoz.

Mire elcsendesedtek a kardcsattanások, s az emberek visszatérhettek otthonaikba, Eala házába többen tértek be, mint templomba valaha. Mindannyian le akarták róni kegyeletüket a fia halálos ágyánál. A termetes gyereknek izzadt a teste, lángban égett, akár egy darab fa, fájdalmában nyöszörgött.

Ekkor Eala hívta az istennőt, akinek a tojása még mindig el volt rejtve egy fa odvában. Az istennő az immár férfi elé járult, aki könyörgött a fia életéért. Sosem beszélt ennyit. Soha, senkiért. Még tulajdon bátyjaiért sem, akiket ő hagyott meghalni, s bár hitte, hogy Mahtar és Nol fiában élnek tovább, nem engedheti, hogy az ő lángja is éppen úgy hunyjon ki, mint a fivéreié.

A fiúnak annyi ereje sem volt már, hogy akár csak biccentsen az istennőnek, nem hogy felüljön, vagy tiszteletét tegye. Szemei csakhamar egy irányba álltak, kicserepesedett száját véres nyál színezte nedvesre. Ezt látva Eala leborult az istennő elé, és könyörögve kérte őt, hogy könyörüljön meg a fián.

- Annak idején adtál egy tojást, amit bármikor feltörhetek. De nem tudtam. Képtelen voltam rá. Nem tudtam rájönni, hogy nyílik. Karddal nem voltam képes akkorát rámérni, hogy kettérepedjen, vagy kővel akkorát ütni rá. – szipogása kényelmetlen csuklásba fordult. – Kérlek téged, Dy istennőm, segíts az életén! Ő megérdemli! Csak téged fog szolgálni ezek után.

Dy mozdulatlanul állt a férfi felett, és szomorúan a fiút nézte, akinek testét mindenfelé átvérzett kötések borították.

Az istennő végül megfogta a tojást, amit magánál tartott. Eala nem árulta el haláláig, hol rejtegeti a másikat. Odament a fiúhoz, suttogott a fülébe pár szót, majd könnyedén kettéválasztotta a tojást, és ráborította tartalmát az izzó testre. Sebei azonnal behegedtek, sápadtsága is a múlté lett. Szemei csukva maradtak, mellkasa ezután lenyugodott.

- Megajándékoztam őt. Akkor jön el hozzám, ha jónak látja.

- Igen, istennőm.

- Már csak egy kérdésem van. – Dy hátrafordult Eala irányába. Felnézett rá. – Mi a fiú neve? Csak hogy tudjam, kit kell majd várnom évek múlva.

- Shya. A neve Shya.

Shya sosem látogatta meg az istennőt. Legalábbis, feljegyzés egyik krónikás által sem látott napvilágot. De az tudvalevő, hogy az utolsó élt érában az egyik legnagyobb mágus lett,akinek csak egyetlen egy ellenfele élt.

VI.

- Én! Hát persze, hogy én! Ki más lenne? – mondott változatot szitkokat csak úgy magának Andreas.  A szeme kifolyt, mire végigolvasta a dokumentumokat Dy tojásai után kutatva. Eleve kétségbe vonta, hogy egy még oly’ zseniális tündérmester is képes elkészíteni az élet tojását, mint Z’olt mester. Andreas a combjaira csapott.

Mérgesen zsörtölődött maga elé.

A Boszorkány egy félreeső asztal tetején ücsörgött, lábait lógatva, a tojást az ujjai között forgatva. Sima volt a felülete, egy púp nem volt rajta, vagy egy repedés. Erősen kételkedett benne, hogy Eala megpróbálta ezt felnyitni, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve, nekicsapta az asztal kemény falapjának.

- Megőrültél, asszony? – kérdezte a mágus.

- Egy próbát megért. – rántotta meg kecses vállait.

- Azt hiszed, én nem ezzel kezdtem?

- Vannak dolgok, amikre csak nők képesek. – Andreas azon kapta magát, hogy vannak pillanatok, amikor szeretné a nőt megkínálni egy-két igen istenes pofonnal. – De ez a tojás tényleg sérthetetlen. Azt viszont vitatom, hogy se nem tyúk, se nem gyík az anyja.

- Ugyan, miért? – Andreas összecsapta a könyvet maga előtt, mivel nem jutott közelebb a megoldáshoz.

- Mert ez egy sárkánytojás. A sárkány is csak egy gyík.

- Vigyázz a szádra, a végén még az orrodra koppintanak!

- Ugyan már! Mikor is látták az utolsó sárkányt életben? Hatszáz éve? Hatszázötven?

Andreas elgondolkodott, mert akkor ez azt jelenti, hogy bármit is csinál, egy matuzsálemet kell legyőznie. Shya ereje és tudása csak nőtt az évezredek alatt, és neki pontosan ezért volt szüksége mind a könyvre, mind a tojásra. Enélkül túl buta, és túl gyenge lesz birokra kelni vele. Nem a könyv elolvasásához kell neki az idő, hanem ahhoz, hogy ne tudja a másik legyőzni.

Micsoda szép kilátások.

- Van az ezer is. – legyintett rezignáltan. – De akkor sem tudom. Próbáltam erővel, próbáltam mindennel, mióta nálam van. Z’olt sem tudta elmondani, hogy kell feltörni, de ha engem kérdezel, az a törpetündér többet tud, mint amit elmond. A mágia nem hat rá. Semmi sem hat rá, kezdtem azt hinni, kőből készült.

Andreas, akár egy dacos kisgyerek, durcásan hátradőlt a széken.

- Várjunk csak! – pattant fel a Boszorkány. – Azt mondta, a természet lényei teremtették.

- Igen.

- De ez nem igaz, mert ez egy ősi sárkánytojás, tehát önmagában egy természeti lény darabja.

- Igen? – bár azt hazudhatta volna, tudja, mire akar a nő kilyukadni.

- Dy halott volt, amikor visszahozta az életbe egy tojással. Igaz, megkötötte a földdel, a vízzel és a levegővel, de nyilván, az élethez kell valami ráadás. Valami adalék, hogy működjön. Eala fiát a pokol tornácáról hozta vissza. – Andreas ezen a ponton közbeékelt egy és kérdést. – Dy tüdőkóros volt, ami azt jelenti, amikor a sárkány a szájához érintette a tojást, véres lett. Shya szája véres volt, mert hát, lássuk be, a belső szervek roncsolása ritkán egészséges.

- Szóval, ezúttal tüdőn, vagy májon akarsz szúrni?

- Egyik sem. Várj meg itt.

A Boszorkány kirontott a kamrából. Ahogy elhaladt a mágus mellett, a férfit megcsapta a nő kókuszba hajló édes virágillata. Hosszú haját ezúttal nem fogta össze, és halványszín ruhája pontosan illett megjelenéséhez. Kisvártatva tért vissza hozzá pár üvegcsével, amit az asztalra tett a férfi elé.

- Ez mi?

- Sajnos, nem tudom a lelkedet felszabadítani, hogy egyesüljön a tojással. De van itt pár dolog Egy kis föld. Egy kis levegő. Hoztam tüzet, és itt egy kancsó víz. – ahogy bemutatta őket a mágusnak, elrendezte előtte az asztalon. Alulra a földet tette, ráállította a sárkánytojást, majd lelocsolta vízzel. A levegő adott volt, s amikor erre rájött, a füle teljesen felvette hajának színét.

- Ez kedves, de miért tartasz nekem alkímia órát?

- Megvan még a sérülésed, amit a könyv miatt okoztam?

- Meg. De abba talán nem halok bele.

A nő kinyújtotta felé a kezét, mire a mágus odaadta a sajátját.

Álltak ott kéz a kézben, ami romantikus is lehetett volna, de nem volt az. A nő mormogott valamit az orra alatt, Andreasnak volt elég ideje átgondolni, mennyi nap ment pocsékba, ameddig felváltva próbálták nyitogatni a tojást ahelyett, hogy egyből a krónikákhoz nyúltak volna. Próbálták meztelenül fürdőzve, víz alatt, vízben, víz felett, szélben szikláról leugorva, sütögették tűzben, összevérezték, és el is ásták, de nem történt semmi. Még hitványabbnak tűnt, hogy igyekeztek erőnek erejével kibontani a tojásokat. Ütötték, szúrták, vágták, dobták, s a tojás továbbra is ép maradt.

S mint az lenni szokott, visszanyúltak a könyvekhez.

Gondolatának végén csak azt látta, hogy a tojást a tenyerén tartja, alatta föld, és a Boszorkány meggyújtja őt. Szótlan rémülettel bámulta, mi történik. A tojás szépen lassan átlátszóvá vált, és sűrű ködgomoly szabadult fel belőle.

- Most! – rivallt rá a nő, aki gömbként tartotta a semmit az ujjai között. Parancsára Andreas Maghi a fehéres pamacsok fölé hajolt, megtöltötte velük tüdejét, majd a káprázat ahogy jött, úgy el is csendesedett.

A keze sértetlen volt, a tojás sehol. Hamu és föld keveredett az asztalon, latyakos tócsát alkotva.

- És most? Nem érzem magam jobban. – nézegette az ujjait.

- Majd kiderül.

- Megpróbálsz megmérgezni, vagy levágod a fejem, hogy visszanő-e?

- Nem hiszem, hogy egy sárkánytojástól már gyík leszel, de tehetünk egy próbát, ha szeretnéd.

- Nem. Köszönöm. Inkább megvárom a következő ötven évet, és ha én nem öregszem meg, akkor hatott.

A Boszorkány keserédesen elmosolyodott.

- Mi az, amit nem mondtál el?

- Már nincs ötven éved, Andreas. Csak napjaid.


Kép forrása: kisflanc.hu