Smooth Criminal*

A május második fele sűrűre sikeredett. Igyekszem logikus fejezetekre bontani, mert volt minden. Szakítás, utazás, házasságkötés, eljegyzés, találkozás, egy ismeretség újramelegítése, harcok, sok-sok sírás, Gergős délutánok, ellenszenvek, új információk, és természetesen, Balázs.

De kezdjük az elején.

Gergőhöz minden délután bementem a kórházba. Nagyon nem érdekeltek a szabályok. Férfi kórteremben tölteni egy egész napot, nem vettem figyelembe a viziteket, és a látogatási időt is a saját belátásom szerint számítottam. A dolgozók többnyire nem nézték jó szemmel, és felhívták Gergő szüleit, hogy mégis mit képzelünk magunkról, meg aput is. A szüleink meg megvonták a vállukat, jelszó, nekik ehhez semmi közük.

Egy hétfői napon a kórterembe lépve, nem kicsit meglepődtem. Mindenki csendben volt. Volt, aki aludt, más olvasott vagy keresztrejtvényt fejtett. Egy férfi a sarokban fülhallgatóval zenét hallgatott. Gergő pedig, fáradtan pislogott maga elé.

Már volt egy kis színe. Amúgy is eléggé fehér természetű, de az utóbbi egy hétben szürke volt, a szája meg kék. Most olyan emberi. Mosolygott, amikor meglátott, mert az egyetlen voltam, aki látogatta. Bár, ha így folytatjuk, akkor biztos, hogy a kórház állománya bővülni fog pár biztonsági őrrel.

Leültem az ágy szélére (amit nem szabadott volna, azért van a sámli, újabb pont az új házirendbe), és kifésültem az ujjaimmal a haját a homlokából.

Keresztülmentünk a ki hogy van kérdésen, az aggódáson, az időjáráson.

-Hogy megy a munka? – kérdezte, mire vállat vontam, és elmeséltem neki töviről-hegyire az Csillás sztorit. Felvont szemöldökkel hallgatta az eseményeket. – Komolyan mondom, ez nem komplett. Ennyire szar a házassága, hogy ezzel foglalkozik? Vagy mi van vele?

-Szerintem, ahogy mondod, nincs jobb dolga, vagy rajtam vezeti le a feszültséget.

-Nagy az isten állatkertje – feljebb tornászta magát a párnán. -, és túl alacsony a kerítés. Azóta történt valami?

-Nem. Már nincs is velünk. Már nem diák. – mosolyogtam rá. – Nálad?

-A rendőrség közölte, hogy nem történt semmi, és mivel nem tudják, kit keressenek, vagy hagyom az egészet, vagy egy hosszan tartó procedúra elébe nézek. – rázta meg a fejét.

-Erre te mit mondtál? Ugye, nem hagyod magad?

-Mit tehetnék? Elegem van, megkapták, amit akarnak. – tudtam, hogy van még valami. – Majd Robi elintézi. – Robi az a barátunk, aki ha nem ember lenne, akkor tanknak született volna.

-Oké, te tudod. – bólogattam. Gondolkodtam, mit is mondhatnék még. – Te hiszel az első látásra szerelemben?

-Miért? – csodálkozva bámult rám. Közben öntöttem neki narancslevet.

-Mert eddig én sem hittem, de most úgy érzem… - kezdtem, de Gergő közbeszólt.

-Vágyódás van, nem szerelem. Négy éve nincs senkid, mit vársz? Hogy ellen tudsz állni egy pasinak? – mondta, és olyan volt, mintha egy vödör hideg vízzel öntöttek volna le. – Nem akarlak megbántani, csak hányszor is hitted már azt, hogy szeretnek, vagy szerelmes vagy, mióta Gyuri kiszállt a képből?

A választ jól tudtam: túúúl sokszor.

-Igazad van. – egyeztem bele.

-Nem hiszem el. Ilyen könnyen le lehet beszélni valamiről? – hitetlenkedett, és megfogta a kezem. – Nézd, ha úgy érzed, hogy más, mert tudom, hogy meg tudnád magyarázni, hogy ez most miért más, akkor csináld. Én itt leszek neked, és csak egyszer fog bántani, nem állok jót magamért. Éld át, élvezd, szeresd. Csak legyél okos.

-Azt mondod? – kedvem lett volna pityogni kicsit.

-Azt. És egy sérült ember szava szent! – mondta nagyképűen.

-Azért annyira nem vagy a halálodon. – incselkedtem vele, mert úgy tartjuk, hogy aki képes humorizálni, az már megmaradt.

Ezután olyat tett, hogy levert a víz. Felemelte a takarót, és az egész hasát kötés borította. A mellkasán is mindenfelé horzsolások voltak, mintha kínai írásjeleket szerettek volna a bőrébe vágni. Jó, az arca is lilás-zöldes-sárgás foltoktól éktelenkedett, de az kevésbé viselt meg, mint a kórházszag, a Betadine sárgás színe, és a piszkos géz együttvéve. Sokat jártam kórházban az elmúlt években, de ehhez az elegyhez nem tudtam hozzászokni.

Mondta, hogy a doki megdicsérte, hogy jól bírta a műtéteket, és hogy csak két létfontosságú szerve sérült meg a támadásban, amúgy kutya baja. Meg, hogy ha eddig kibírta, akkor ezután is ki fogja, a baj csak az, hogy meg kell tanulnia újra, hogy kell egyenesen állni. Has sérülésnél ez kicsit nehézségekbe ütközik.

Egyszer láttam, amikor anyut műtötték anno, hogy kellett neki napról napra csak egy kicsivel jobban kiegyenesednie. Néha sírt. Neki hamar ment, mert kitartó ember volt. Én valószínűleg, lefordultam volna az ágyról, de biztos, hogy nekiállok hisztizni. Gergő le akart nyűgözni, ezért megmutatta, hogy meddig képes már megcsinálni a mutatványt. Felült mellém, de még így is láttam, hogy erőlködik.

Céklaszínű lett a feje.

Kiült az ágy szélére, és felegyenesedett, majd visszagörnyedt, és kifújta a levegőt. Felállt, és derékszögből indított. Olyan 45-50 fokos szögig jutott. Vörösödött, és mondta, hogyha majd kiveszik a varratokat, akkor majd lesni fogok.

Lesni, vagy leesni?

Na, majd kiderül.

Hamarabb ment a visszahuppanás a párnára, mint a felkelés. Sima ügy az egész.

-Nagyon fáj? – kérdeztem suttogva.

-Áh, nem. Borzasztóan. – vigyorgott. – Amúgy, ki az?

-Kicsoda?

-Az „első látásra” fickó?

Szerintem, ismét felvettem az eperszínt. Tisztára úgy éreztem magam, mint általánosban, amikor az ember először gondol máshogy a másik nemre.

Elregéltem neki a hogy éreztem magam, amikor megláttam Balázst, amikor megölelt, amikor kaptam két puszit, az álmomat. Rendes volt tőle, hogy illedelmesen végighallgatott. Egyetlen egy kérdést sem szúrt közbe, csak a végén annyit, hogy simán nyerném a versenyt, ahol egész mondatokat kell mondani úgy, hogy egy percen belül minél többször mondjuk ki egy nevet.

-Tényleg ilyen sokszor mondtam? – fel sem tűnt.

-Ötvenig számoltam. Utána nem.

Megcsíptem a vállát.

-Na, nem ér. Beteget nem bántunk.

-Csak ellenőriztem, hogy élsz-e még. – mondtam neki izgatottan.

-Biztosíthatlak róla. – mondta, és egy pillanatra ugyanarra a rossz emlékre gondoltunk, ami miatt a gyerekkori baráti társaságunkból már csak ketten vagyunk. -Gyere ide, lökött. – mondta, és kitárta a karját. Megindultam. – Csak óvatosan.

-Jól van na. – feleltem.

ÚÚÚÚgy szeretnék békacsókolgató királylány lenni, ha tudnám, hogyha megcsókolok egyet, akkor egy olyan királyfi lesz belőle, mint Gergő.

Később elmentem apuval vásárolni, és közben azon járt az eszem, vajon ténylegesen mennyi esélyem van Balázsnál. Kiütéssel nyert ez a téma az Gergőért való aggódásom felett. Szerinte van. Szerintem annyira nincs, ha olyan csajok veszik körül, amilyenek. Minél többet agyaltam rajta, annál jobban éreztem, hogy esélytelen vagyok. Hm. Milyen jó is lesz majd nézni, ahogy a céghez jön Klaudiáért a fehér lovon, és ellovagolnak a naplementébe.

Este frisstettem a honlapomat, és dumálgattam MSN-en pár emberrel. Mónival pár szót, és Vivivel majdnem három órát. Függőség. Apu rendszerint ki akart rángatni a gép elől, hogy ő is tudjon az osztálytársának – szerintem szerelem, mert csillagszemű juhász lett belőle – levelet írni, és azon hitetlenkedett, mit tudok ennyit beszélni Vivivel, amikor egész nap együtt vagyunk?

Nem tudtam megértetni vele, hogy ez olyan lányos dolog.

Jól esik mindent százszor kibeszélni.

Balázzsal továbbra sem vagyunk ismerősök iWIW-en.

*Cím: Alien Ant Farm: Smooth Criminal