Sweet Dreams*

Amúgy, amikor múltkor újraolvastam a saját írásomat, rájöttem, hogy baromi sokszor írom le, hogy amúgy. Sőt, maga az úgy szó rettentően sokat szerepel. Felírtam, hogy szinonimákat kell keresnem, és jobban odafigyelnem a szóismétlésre. Egyébként, mellesleg, ámbár… hm.

Na, kezdjük a mai penzumot.

Egy hónapon keresztül apu vitt dolgozni, viszont eljött az a pillanat, amikor egyedül kellett megérkeznem. Az úton általában két emberrel találkoztam a munkahelyemről. Vagy a Ferenciek terén Julival, a back-office osztály pénzügyi vezetőjével, vagy megvártam Vivit a Déli pályaudvaron. Utóbbi egy hónap alatt szokássá vált. Reggelente megérkeztem, vettem ebédet az aluljáró pékségében, majd egy kávét a pályaudvar egyik automatájából, és egészen Vivi érkezéséig az olcsó könyvek között turkáltam. Onnan tudtam, hogy megérkezett a barátnőm, hogy minden férfi egy irányba kezdett hesszelni.

Az irodában a portás flörtölt Vivivel, s ameddig ő aláírta, hogy felvette a kulcsot, én próbáltam magam fontossá varázsolni. A portás viszont közölte, hogy diákok nem vehetik fel a kulcsot, mivel nincsenek a cég állományában. Teljes értékű diákmunkás vagyok, még sincsenek jogaim.

Vivi fogta a kulcsot, és kimentünk cigizni. Ő szívott, én néztem. Akkor még. Miközben ittuk az automatás kávénkat, álmosan bámultuk az érkezőket. Az irodánkból senki sem jött még meg, pedig eddig valahogy mindenki pedánsnak tűnt: korán érkeztek, pontban ötkor leléptek.

-Mihez kezdesz most? – kérdeztem, mert Vivi története önmagában is izgalmasnak bizonyult. Csak a szokásos, szeretek valakit, aki nem szeret viszont, de kell, mert nélküle nem tudok élni.

-Nem tudom. Nézegetem az adatlapjait – reszkess magánnyomozó, itt a facebook -, és várom, hogy ráeszméljen arra, hogy szeret.

-Ő tudja, hogy te odavagy még érte?

Elmondta, hogy ők voltak már egy pár, és szakítottak, mert a srácnak, Petinek közbejött egy másik lány, és inkább azt választotta. Ettől függetlenül, írnak egymásnak, telefonálnak és szombatonként együtt buliznak. Reménykeltő, ezt aláírom, csakhogy, nem éri meg.

-Sajnálom. – mondtam végül, mert úgy tűnt, hogy neki is leesik, hogy ez veszett ügy. Valahol azt olvastam, hogy a dolgok kimondva mások, mint magunkban tartva. Hangosan kimondani a valóságot jelenti.

-Szerinted, mit csináljak? Van még esélyem? Én úgy gondolom, hogy van, mert ha nem lenne, akkor szóba sem állna velem. Ha az a lány tényleg fontos lenne neki, akkor valószínűleg az én életemből tűnne el, nem keresne magától. – zárta le a gondolatmenetét. Szőke, már-már fehér tincsei alól, kérdőn pislogott felém.

-Hát – nem tudtam kimondani az igazságot. – Ismered a mondást. Ha Mohamed nem megy a hegyhez, akkor a hegy megy hozzá. – közöltem, mire széles vigyorra húzta a száját.

-Igazad van.

-Remélem – bár az lett volna.

-Majd, ha felmegyünk, mutatok róla képeket. – hihetetlen, hogy pár kedves szó mennyire fel tud villanyozni embereket.

-Rendben, már nagyon várom. – mindig elképedek magamon, mert bizonyos helyzetekben a színészi alakításom Oscart érdemelne. Pedig, nem vagyok jó játékos. Aztán csak leesett a fatantusz. – Várj csak. Ő is itt dolgozik?

Vivi feje rákvörösre váltott.

-Aha. De a másik székházban.

-Értem. – a fejemben izzani kezdett a „házi nyúlra nem lövünk” kifejezés, és minél többet gondolkodtam, annál inkább kezdett kikristályosodni előttem a tény, hogy ez a vállalat valamiféle dolgozói beltenyészet. Amiket hallottam, itt mindenki járt már mindenkivel. Remélem, a diákokat ebből kihagyják.

Amikor felmentünk, az iroda kellemes hűvös volt. Mivel a belső udvarra nézett az ablak, egyszerűen nem sütött be a nap, viszont lehetett szellőztetni. Ki is használtuk a jó levegőt.

Az asztalomhoz mentem, letettem magam mellé a táskámat, és gondosan különtettem a betűket, amiket előző nap már sorrendbe állítottam. Remek, a csekkek fele már ott sorakozik, a többi még a nyomtatóban, patronra várva. A leveleket ma fogom rendbe tenni. Egészen jó stratégiám van az ábécé felderítésére, és gyorsan is haladok.

Kár, hogy csak én veregetem hátba magam.

Aztán egyszer csak megérkezett Csilla, aki valahogy ma sem nézett rám kedvesebben, mint két hónappal ezelőtt. Tulajdonképpen, szerintem gyűlölt, csak nem értem, miért. Valamiért az volt a rögeszméje, hogy én elveszem tőle Vivit. Kínosan hangosan próbált vele jópofizni, amit mindenki észrevett, és nevetség tárgya lett emiatt. Direkt külön hívta, mert valami „nagyon fontos, négyszemközti dolgot” kell megvitatniuk. Ebédelni is külön mentek ki, így újra egyedül ebédeltem. Vagy, ami még rosszabb, valamelyik másik emberrel a szobából. Esetleg főnökkel, akikkel annyira beszélgetni nem lehet, hiszen már csak az arcba világító lámpa hiányzott. Kész kihallgatás. Szóval, Csilla minden lehetőséget megragadott. Kiposztolta minden lehetséges fórumra, az „oan naon jó bulijukat”, meg írogatta, hogy „kár, hogy nem voltatok ott”, meg egy halom olyan utalást, amiket csak az ért meg, aki ott volt. Sőt, még attól is begőzölt, hogy mi Vivivel reggelente együtt jövünk, és nem akarunk a Délinél várni rá addig, amíg megérkezik, hogy együtt jöjjünk munkába. De most őszintén. Ki a halálnak van kedve kéregetők bűvkörében akár tíz percet is várni?

Ledobálta a táskáit – vajon, mi lehet bennük? -, miközben csak (!) Vivinek intézte szavait. Kirámolta a telefonját, bekapcsolta a gépét, és azon tépelődött, vajon ma milyen sok számlát fog kapni, hogy felvigye a gépre őket. Pont akkor néztem felé, amikor ő is felém.

Tiszta western. Már csak a pisztoly hiányzik.

-Utáltam új diák lenni. A kezem tisztára kiszáradt a papírtól. Jó, hogy te jól bírod. – vetette oda nekem vigyorogva. Összehúzott szemmel mosolyogtam vissza rá.

Sosem voltam jó harcos, mert akibe egyszer belekötök, addig nem eresztem, ameddig meg nem fojtom.

-A víz és az aloe vera csodákat tud művelni. – feleltem rá sem nézve.

-Én a kamillára esküszöm. – naná, főleg, hogy az szárítja a bőrt… meg a lelkét is. Vivi feje kettőnk között jojózott, mivel a kék és a piros sarok egymásnak átellenben volt.

-Nekem az eucerin vált be. – kontrázott rá a harcunkra Kata, akire nem emlékeztem, mikor jött meg. De ott volt. Megdörzsöltem a szemem, és nem káprázott.

-Az a számra jó. – feleltem. Ekkor már megérkezett Enikő és Szabina is. Kérdőn tekintgettek körbe pár percig, majd felmérték, hogy a szokásos, reggeli jókedv uralkodik az irodán.

-Legalább egy olyan reggel lenne, amikor nem ennyire magasztos témával köszöntötök minket. – prüszkölt egyet Enikő. Imádom, ahogy a teljesen kellemetlen szituációkat is egy lélegzetvételével tudja totál lelombozóvá varázsolni. A fülem kicsit égett. Nem mertem felnézni.

Vivi pont Enikőnek készült pár kedves szóval. Round 1.

-Mert a te témáid jobbak? Beszélgessünk kizsigerlésről, meg hallgassuk a teljesen jelentéktelen vagy idegesítő zenéidet. Persze, a te szellemi nagyságodhoz mi nem érhetünk fel, óh, Enikő. – megrázta szőke tincseit, és kicsit beletúrt. – Beszélgessünk arról, hogy kell kibelezni valakit. Beszélgessünk a számítástechnika útvesztőjéről. Mondd meg nekünk a tutit az életről és a kapcsolatokról. Beszélgessünk ezekről. Hallgatunk.

Vivi mindehhez úgy színészkedett, hogy alig bírtam visszatartani a röhögést. A többiek hunyorogva várták, hogy mikor kezdődik a pankráció. De a két lány nem mozdult, csak hangtalanul, egymás szemébe nézve párbajoztak. Végül, Enikő engedett.

Mindenki elkezdett dolgozni. Az én oldalamon ráláttam a gépekre. Szabina a leveleit csekkolta, Vivi a párom.hu-n halászott magának embereket, vagy éppen kiröhögte a képeket. Szerintem, mindenki hasonlóképpen próbálta magát ráhangolni a munkára. Kivéve Enikőt és engem. Ő pedáns, én meg rossz asztalnál ülök. Ez nem ér. :(

-Elkéstem? – csörtetett el mellettem Anna. Komolyan megremegett a föld körülöttem. A kérdését mindenkihez címezte.

-Nem hiszem, hogy itt bárki is ezt nézné. – válaszolta neki Vivi. És tényleg! Soha senki nem ellenőrizte őket tíz előtt. Mázlisták!

Anna a helyére ült, előszedett a fiókjából egy zacskót, amiben bonbonok voltak – a csokigyárban a leszanált árut kilóra el lehet vinni. -, és falni kezdte egyiket a másik után.

Meredt a képernyőre, és tömte magába az édességet. Csak akkor állt meg egy pillanatra, amikor SzSz belépett.

-Csáó. Jól van, itt vagytok. – nehéz volt megszámolni az összesen két darab diákot. – Hogy haladsz?

Felnéztem rá.

-A csekkek, amiket ki tudtunk nyomtatni, itt vannak, és már sorban vannak. – tettem rá az egyik kupacra a kezem. – Aztán, itt vannak a levelek, amikkel most szórakozom. Szerintem legkésőbb holnap délután kész leszek vele. – mutattam az ölemben és előttem levő halomra.

-Wow. Egészen jó. – megdicsért! A halál megveregette a vállam! Juhé!

-Kösz. Igyekszem. – mosolyogtam vissza rá.

-Ma még fog jönni egy lány elvileg. Ha megérkezik, akkor küldjétek be hozzám. Ha délig nem jön meg, akkor Csilla, te mész át szkennelni. – mindeközben a telefonját vizslatta. Biztos, így akart fontosabbnak tűnni.

-De én viszem be a számlákat. Menjen inkább Nóri! – áruló.

-Tessék? – kérdezett vissza hitetlenkedve SzSz.

-Fontos dolgom van. Nórinak annyira nem. Menjen ő. – jelentette ki.

Mindenki meglepetten pislogott.

-A csekkeknek minél előbb ki kell menniük, mert be is kell fizetniük a pénzt az embereknek, méghozzá időre. Ameddig ő nem küldi ki a csekkeket, addig az ő munkája fontosabb a tiednél, amivel te dél környékén végezni szoktál. Ha napi két órát ülsz a szomszédban, akkor is ötkor el tudsz menni, és péntekre már kész is leszel. – Tusé! – Még valami?

-Igen. Nóri amúgy mióta számít diáknak? Mert, hogy nem jár be az iskolába, még arra a két órára sem.

-Ma korábban jött be, amúgy bejár. Hetente egyszer, szerdánként jön előbb, mert nem megy be a nyelvi órákra. – naná, mert semmi értelme nincsen bent ülni. Magamtól többre megyek, mint ott bent. A könyvet megvettem olcsóért, és ennyi. De ez, pofám szakad.

-Csak nem szerettem volna, ha te jössz ki rosszul ebből az ügyből, és…

-Csilla – szakította félbe SzSz. – Törődj a magad dolgával. Azt lásd el jól.

-Eddig nem volt rám panasz.

-Igen. Eddig. De senki sem pótolhatatlan, és mindenki hibázik.

Csilla döbbenten ült a burkolt fenyegetés hallatán.

Mindenki megdöbbenve figyelte kettejük pingpongozását, Vivi és én viszont, felvettük a gumimaszkot. Alig bírtuk visszatartani a vigyorgást, vagy a nevetést, és ettől minden pillanatban más grimaszba rándultak az arcizmaink.

SzSz még hadovált valami olyasmit is Csillának, hogy szálljon magába, mert rövidebb idő alatt vannak beborítékolva a csekkek, mint az ő idején, plusz, én nem nézem az iskolám honlapját napjában tízszer, mint ő. SzSz még hozzátette, hogy halvány lila gőze nincs arról, hogy mit csinál Csilla ebéd után, mert elvileg semmi dolga nincsen.

Aztán SzSz kifelé indult, de az ajtóban visszafordult.

-Ja, jut eszembe. Nemsokára megérkezik a back-office új pénzügyi vezetője, Klaudia. Először körbevezetjük, és kérlek titeket, hogy szellőztessetek ki majd, mert ez a szag lehengerlő. Gázvédő maszkunk meg, nincs. Enikő, neked küldök majd egy e-mailt, hogy mikorra érünk ide. Addigra legyen itt valami normális levegő. Igen?

-Azt hallottuk – kezdte Vivi. -, hogy ez a nő kicsit sötétebb, mint kellene lennie. A hírneve alapján lehet, hogy mi is pályázhattunk volna erre a címre. Azt mondják róla, hogy kegyetlen, és buta. Nem szeretnék ellenlábasa lenni a saját főnökömnek, de ha ez verseny lesz, nem állok jót magamért.

SzSz felvont szemöldökkel hallgatta az összeesküvés-elméletet.

-Nem tudom. Hamarosan ki fog derülni, mennyire véresszájú. – vonta meg a vállát SzSz. Naná, vele egy szinten lesznek főnökeink, ami nekem azt jelenti, hogy most eggyel bővül főnökeim száma. Mennyinél is tartok? Hat? Száz?

SzSz kiment, Karesz megjött, és megkérdezte, hogy miért lett mindenki szobor?

-Jön az új főmufti. – válaszolta neki Szabina. Furán mosolygott. Talán, többet tudott, mint mi együttvéve. – Meg SzSz beoltott mindenkit.

Elmondta neki, hogy mi történt. Behúzott nyakkal, bambán meredtem a papírjaimra, mert bizseregni kezdett a hátam. Ez világéletemben valami rossznak az előjelét jelentette.

Karesz értetlenül legyintett egyet, és leült a gépe mögé. Ő sem munkával kezdte a napot. Viszont, most már teljes volt a létszám.

-Hé,pszt. – fordult felém Vivi. A szájáról azt olvastam le, hogy „majd jól kibeszéljük ezt”. Azt hiszem, ezt üzente.

Csilla észrevette a kokettálásunkat.

-Engem se hagyjatok ki belőle! – nyafogott, és fontoskodva fészkelődött a székén.

Vivi felé nézett.

-Nekünk is vannak olyan dolgaink, amiket kettőnk között szeretnénk tartani. – felelte kegyetlenül. De szerettem volna eltűnni. Paranoiás vagyok, lehet, de szerintem senki sem kedvel engem. Még mindig.

Ismételten bedugtam a fülem. A rádióból valami értelmetlen műsor szólt, amire nem voltam kíváncsi. A legtöbben a fülüket bedugva dolgoztak. Ez azért is volt jó, mert a betelefonáló, jajveszékelő emberekkel nem kellett tárgyalniuk. Beállítottam a szokásos zenéimet, és elindítottam az első számot (Drugzone - I Hate Humans).

Két óra elteltével tényleg pergamenszerű lett az összes ujjam, és éreztem, hogy megszomjazom.

Felálltam, felemeltem a kis műanyag poharamat, majd megálltam az ajtóban.

-Kér valaki vizet? – az volt a szokásunk, hogyha már arra megyünk, hozunk másnak is. Senki sem felelt, senki sem nézett fel a számítógép mögül.

Kimentem, megtöltöttem a palackból a poharamat, és visszasétáltam a szobába. Leültem a helyemre, és visszadugtam a fülembe a lejátszót. Arra kaptam fel a fejem, hogy Csilla csapkod és fújtat. Mindenki kivette a fülesét.

Erre nekem esett, hogy én mekkora egy bunkó vagyok, mert ő is kért vizet, és nem vittem neki, pedig neki ez nagy segítség lett volna, mert nagyon fájnak a lábai, a csípője, és „oan naon sok dolga van”. Fasza, de amikor kérdeztem, akkor nem jelentkezett, úgyhogy pech. Kiviharzott sértődötten, és amikor visszajött, még mindig puffogott.

Senki sem figyelt rá. Én is csak a szemem sarkából. Szegény anyu! Biztos csuklik a felhőjén.

Egy órára rá, Vivi megkopogtatta a vállam.

-Gyere! – utasított, és Csillára se nézve kiment a teremből. Én odanéztem, és szerintem vagy lelőtt, vagy megkéselt, de tuti megölt gondolatban.

Kimentünk egyet rágyújtani. Lehajtott fejjel kullogtam Vivi után. Nem szeretem, ha nem szeretnek.

-Hihetetlen, hogy mióta itt vagy, felborult az eddigi kényelmes légkör az irodán belül. Mondjuk, én élvezem, mert legalább nem halál unalmasak a napjaink, viszont kezdelek sajnálni. A többség utál miattam, Csilla meg rögeszmésen ragaszkodik ahhoz, hogy elveszel tőle. Minden nap van valami parádé, de eddig a mai a csúcs. – magyarázta.

-Örülök, hogy ilyen jól szórakozol a közellenségen. – mondtam, és félénken elmosolyodtam.

-Nem rajtad szórakozom.

-Tudom, de már komolyan ott tartok, hogy robbanok. Két hónap a semmiért. Két hónap. Plusz az előtte levő idő. Mintha rám lenne tetoválva, hogy „utáljatok”.

-Sajnálom. De ne törődj velük. – legyintett, és közben egy újabb szál Bondra gyújtott.

A cigi után visszamentünk, és én visszaültem a helyemre. Még két óra ebédig. Egy örökkévalóságnak tűnt. El ne felejtsek új zenét feltölteni a telefonra, mert lassan kívülről fogom fújni az összeset, ami rajta van.

Aztán a nap a „normális” kerékvágásban folytatódott.

Megismertük Klaudiát is olyan két óra felé. Jelentéktelen arcú, boci szemű szőke nő, aki leginkább úgy öltözik, mint egy prosti: feszülős top, ami semmit sem bíz a fantáziára, akkora szoknya, amire én azt mondom, sál, és papucs. Kis szoli, és már meg is szólalhat. Vivi később azt mondta, hogy kellemes csalódás volt.

Vivi és Csilla együtt mentek ebédelni, a többiek is csordában vonultak, én egyedül, utána eljutottam a dolgom két harmadához. Örömmel konstatáltam, hogy amit ígértem a tisztnek, azt teljesíteni is tudom.

Ötkor pedig, mindenki rutinszerűen felpattant, kikapcsolta a gépét, és hazasietett. Csillával egy városkában laktunk, de nem vitt rá minket a lélek, hogy együtt jöjjünk vagy menjünk haza. Inkább Vivihez csatlakoztam, mire Csilla biggyesztett szájjal várt a saját buszára. Igazából velünk is jöhetett volna, de nem jött, ami miatt később ismét én lettem a genyó.

A Déliben tébláboltunk kicsit, mert várni kellett a vonatra.

-Nem tudom, mitévő legek. – kezdte Vivi és tényleg szomorúnak tűnt.

-Még mindig Peti? Nem sikerült ma beszélni vele? – ingatta a fejét, és láttam rajta, hogy igazán gondterhelt. Vannak dolgok a lányok életében, amik valahol nehezebbek, mint akár egy adósság.

-Nem reagált semmit. Nem értem. Csak valami jel kéne, hogy folytassam tovább, vagy hagyjam inkább.

Felkészültetek? Egy, kettő, három.

-Vessünk kártyát? – kérdeztem.

-Tudsz?

-Igen.

-Holnap? Ebédszünetben?

-Simán. – mondtam. Nem vagyok boszorkány, sőt, semmi ilyesmit nem gyakorlok, de ehhez értettem mindig is.

Annyira felvillanyozta ez a tény, mármint, hogy fog útmutatást kapni, hogy elsorolta, milyen kérdései lennének. Azt hiszem, egy ebédszünet nem lesz rá elég, de akkor majd maradunk tovább munka után is.

Amikor kiörülte magát, észrevette, hogy három perc, és indul a vonata. Felpakoltam rá, és én is hazaindultam.

Útközben megcsörrent a telefonom. Móni volt.

-Szia! – valósággal ordítottam a telefonba.

-Szia! Hogy érzed magad a cégnél? – kérdezte. Ő neki könnyű Kaputól kapuig viszi őt a busz alig negyed óra alatt. Nekem meg a fél világon kell átkirándulnom, hogy hazajussak.

-Egészen jó. Tulajdonképpen már vannak ott emberek, akikkel jól elvagyok. Nálad mi újság? – tudom, tudom. Apu sem érti ezt. Mit tudunk mi össze telefonálni, meg pötyögni éjszakába nyúlóan, amikor reggelente általában együtt megyünk suliba, és együtt vagyunk három órát?

-Arra gondoltam, hogy jövő héten amúgy is fizunap van. Akkor nem dolgozunk. Tartsunk egy pletykálós napot!

-Rendben. Elmegyünk, felkarmoljuk a hatalmas zsét, és elmegyünk mekizni? – a meki nekünk azt jelentette, hogy jeges kávézunk. Ő nem eszik nyilvános helyen, szóval, csak iszunk.

-Jó. Most merre vagy?

-Úton hazafelé, már Halászteleknél járok.

-Oh, beugorhattál volna.

-Így jártunk.

Igazából, egészen hazáig beszélgettünk. Volt idő rá. Nekem általában kellett két óra, hogy hazajussak. Ez volt a jobbik eset. A rosszabbik, hogy beáll az M0-ás, vagy csak lekések mindent. Ilyenkor fél-egy órát rávertem a csúcsidőmre.

Amikor letettem, akkor szálltam le a buszról. Innen még negyven perc gyalog az otthonom. Volt időm átgondolni a napomat. Ez azt jelentette, hogy Viviről elmélkedtem. Amúgy is megfőztem magamnak, de a kártyavetést bedobni jó ötletnek bizonyult. Ez amolyan csalim volt régen, amikor senki sem állt szóba velem, mert ennek senki sem tudott ellenállni. Ebből beszélgetés lett, amiből pedig kommunikáció. De nála csak még érdekesebbnek tűntem. Vagy a kártya volt rá ilyen hatással? Érdeklem őt egyáltalán? Ha nem érdekelném, nem állna ki mellettem. Aztán eszembe jutott Vivi története.

Dióhéjban annyiban foglalnám össze, hogy meghalt a barátja. Motorozás közben bukott, repült, és még egy autó is átgázolt rajta. Nem heverte ki. Leírás alapján pedig, ez a Peti kísértetiesen hasonlít a volt barátra. :(

Szomorú ügy.

Mire hazaértem, elhatároztam, hogy segíteni fogok neki. Hogy pontosan hogyan fogom ezt kivitelezni, akkor még nem tudtam. Később azért rájöttem, hogy valahogy el kell búcsúztatnom őket egymástól. A hogyant nem találtam meg a mai napig, mert nem vagyok minden lében egy kanál.

Otthon elregéltem a napot apunak úgy, ahogy volt. Láttam rajta, hogy hulla fáradt, de aranyos volt, mert egy szó nélkül tűrte azt a szóhányást, amit rázúdítottam.

-Azért valahol örülök, hogy egymásra találtatok. Már ideje volt. Tudtam én, hogy előbb-utóbb találsz majd társaságot. – elcsodálkoztam, mert esküszöm, hogy apu szemét könny futotta el.

Na igen. Valószínűleg, minden szülő így reagál, ha az alapjáraton antiszociális gyerekének lesznek barátai.

-Én is örülök. Kevésbé érzem magam magányosnak.

-Azért mondhatok valamit?

-Persze.

Jellemző amúgy, hogy amikor valaki felhőtlenül örül valaminek, akkor egy negatív gondolat valamilyen úton-módon bekúszik. Vagy magától, vagy egy ember által. Persze, velem az ördög nem alszik, mert sajnálatos módon szerencsétlen csillagzat alatt születtem. Engem keres a baj, megtalál és velem marad.

-Szóval? – kérdeztem végül.

-Azért, ha mód van rá, akkor tarts három lépés távolságot. Nem vagyok benne biztos, hogy ő úgy viszonyul hozzád, ahogy te.

Elmondta, hogy ő hogy bodicsekelt el anno a baráti és munkatársi kapcsolataiban, főleg, amikor a kettő keresztmetszetében lubickolt.

-Nem azt mondom, hogy ne barátkozz vele, de a helyzet tanúsága szerint, jobb lenne, ha a túlélésre játszanál inkább.

-Egyelőre még nem a barátnőm. Ismerkedünk. Majd idővel visszatérünk erre a kérdésre.

-És a helyi lány? Elvihetnénk reggelente. Újra a régi időben fogok indulni. – mondta apu.

-Hát… - jobb a békesség. – Megkérdezem majd. – bár egy porcikám sem akart Csillával együtt utazni reggelente, és úgy, hogy ingyen szívja a levegőmet, de attól féltem, hogy fúrni fog. Aha! Ezért nem működik az a munkahely, ahol egy halom nő dolgozik együtt. Nem tudnak csapatban dolgozni, csak fúrják egymást a versenyszellem égisze alatt.

Elregéltem apunak a kapcsolatomat is Csillával, és megbeszéltük, hogy ezzel próbálok majd bevágódni.

-Késő van. Pihenned kellene. – mondta apu. Persze. Akkora karikák voltak a szemem alatt, hogy rajzolni se lehetne szebbet.

-Még megnézem, hogy van-e levelem.

Ezután jött a szokásos rutin: gépezés, fürdés, olvasás, alvás.

*Cím: Marilyn Manson – Sweet Dreams