Természetpille - ez is egy elhalt változat

I.rész

-Feljebb! Jaj! – Lys éppen csak elég gyors volt ahhoz, hogy testvére nyila ne találja őt homlokon. A háta mögötti táblába fúródott a vessző a feléig, és szerteszét szóródtak a letört szénadarabok. Kuporogva nézett oda. – Mindig túlhúzod… - Ezúttal testvére pont rá célzott. De hogy elvétette vagy sem, azt csak ő tudta. A vessző súrolta Lys fonatát.

-Bocsánat. – mondta Alyra. Felsegítette a nővérét, majd összeszedte a vesszőket.

-Nem tudom, hogy az érzelmeid irányítanak, vagy kegyetlen vagy valójában, de bámulatos, amikor dühből célzol és lősz.

-Nem tudom, néha én sem értem, miért történik ez velem, amikor gyakorlok… - amikor dühös leszek rád a folyamatos noszogatás miatt. Lys megcsóválta a fejét, majd átkarolta a húgát.

-Tudod, amikor apa rájött, hogy a karddal bánok a legjobban, akkor többet követelt. És amikor mérges lettem rá, akkor ment a kardforgatás a legjobban. Úgy látszik, ezzel együtt nőttünk fel.

-Meg kellene tanulnom uralni ezt az egészet. – morgolódott Alyra. Egy lépéssel nővére előtt járt. Lys elnézte a húgát. Eszébe jutott, hogy már nem gyerek.

Hogy is lehetne az?

Alyra száz éve gyakorol. Bár természetpilleként lassabban öregszik, kora rajta is látszik. Szeme kezdeti ezüstös lila színe mára már halvány ibolya színben látszott. Alyra megrázta fejét. Majd egy méteres fekete varkocsából kihullott némi homok, és egy levélke. Mindig a húgához mérte magát. Egyformák voltak szinte, de ő nem kötötte copfba soha a haját, csak a két szélénél lefonta, hogy ne hulljon az arcába. Amúgy megkülönböztethetetlenek voltak.

Ameddig Alyra ki nem nyitotta a száját. Fiús volt. Szeretett olvasni, küzdeni, és a sötétben osonva lecsapni áldozatára. Lys nyugodtabb volt. Több időt töltött hölgyek társaságában. Már másra vágyott, mint örökké őrködni és csatázni.

Alyra nyúlánk alakja nemes küllemet kölcsönzött neki. Minden izma tökéletesen látszott, amikor a helyére tette a tegezt.

-Te hogy tanultad meg uralni? – kérdezte Alyra. – Ne mondd, hogy a babákkal, teákkal és makramékkal sikerült, mert akkor inkább átadom magam neki. – szokatlanul gúnyos hangja volt. – Uralod egyáltalán, vagy rejtegeted? – remek szeme volt ahhoz, hogy egy másik személy gondolataiba, lelkébe lásson.

Lys arca megkeményedett. Szinte tükörsima lett, ilyenkor ijesztő volt. Mit mondjon? Hogy Braine volt az, aki megtanította, hogyan kezelje a kardját? Vagy, hogy megszületett a gyermeke, és onnantól kezdve már nem érez magában dühöt? Ha ez utóbbit mondja, Alyra kitér a hitéből.

Braine. Elment. Már jó ideje. Csak az istenek tudták, hogy hazajön-e még valaha…

Lys többször szóra nyitotta a száját, de mindig szótlan maradt.

Hiányzik még belőled a tudás, kishúgom. Még nem vagy elég idős hozzá, hogy megértsd, milyen erő lakozik benned. Sokkal nagyobb leszel, és sokkal erősebb, mint gondolnád. Mindenkinél több leszel egy napon.

-Pontosan nem tudom. – mondta, majd elviharzott Alyra mellett. Nem nézett sem rá, sem hátra. Húga nem tudta mire vélni, viszont felvette vele a tempót.

Alyra kinyújtotta a karját Lys irányába.

-HAUTH! – kiáltotta, mire Lys mozdulni sem tudott. A természetpillék nem voltak kimondottan varázslónép, de elméjükkel, és a megfelelő szó kimondásával, néha csodákra voltak képesek.

Odalépdelt a nővéréhez, és olyan közel állt meg hozzá, hogy az orruk majdnem összeért.

A két ibolyaszínű szem egybeolvadt.

Amikor Alyra kiszedte belőle, amit tudni akart, elengedte a varázslatot. Lysnek minden lábizmára szüksége volt, hogy talpon maradjon. Húga egy szó nélkül eltűnt a szobájában.

Ő is ment a maga szobájába, egyenesen az asztalához. Fogott egy vérvörös tollat, amit még urától kapott. A természetpillék nyelvén fogalmazni kezdett.

Lorynen!

Jöttödre mielőbb számítunk. Legyen gondod fegyverekre, bájitalokra is. A többit mi majd biztosítjuk neked. Ha lesz valami kívánságod, üzend meg, de ne ezzel a madárral. Az Árnyszolgák figyelik az eget. Szükség van rád, minél előbb. Nagyon várunk. Nagy a baj.

Lys

Lys sólymának csőrébe adta a levelet, és a madár pillanatokon belül eltűnt a fák lombja között. Két karján támaszkodva engedte, hogy az őszi szél ellazítsa.

Elgondolkodott, hol is tartanak most.

Lys kislánya még csak négy éves volt, pille-léptékkel mérve még csecsemő. A férje, Braine ki tudja, merre járt. Csak az ő családja volt itt. Effendír az Árnyszolgákkal figyeltette egész Helliont, ezért a megmaradtak visszahúzódva éltek Sesterli falai alatt a Mozgó Erdőben. Alyra ereje pedig, korával együtt növekedett.

Most a béke időszaka volt valamilyen szempontból. Kimondottan nem forrongtak a lények, nem dúltak háborúk. De mind a kettő kardja ott lógott a levegőben. Csak idő kérdése volt, hogy mikor következnek be.

Braine hol vagy? De jó lenne, ha itt lennél.

Gondolta magában Lys. Braine mindig visszajött hozzá, nem volt távol, talán csak egy holdtöltét. De most nem jött vissza. Fojtogatta a gondolat, hogy valami baja eshetett.

-Braine. – suttogta maga elé. A szellő elvitte szavait messze földre. A megidézés egyik formája volt, hogy elengedi a szavakat.

-Szólítottál? – hangzott urának hangja a szoba egyik sarkából. Lys izgatottan fordult a hang irányába.

-El sem hiszem! – Lys odafutott Braine-hez, és meg akarta ölelni. Braine teste azonban ködszerűvé vált, ahogy odaért hozzá. – Ez meg mi?

-Nem tudok jönni, a testem kivetülését tudtad ide idézni. – sóhajtotta a férfi.

-Annyira akartam.

-Tudom. –suttogta neki Braine. A férfi a nő állához akart érni, de a keze valahogy átsiklott a vékony állkapcson. – Hidd el, én lennék a legboldogabb, ha magamhoz tudnálak ölelni, vagy egyáltalán, csak hazajönni.

-Mi történik veled?

A válasz nem érkezett meg. Braine teste halványodni kezdett, ami azt jelentette, hogy egyre mélyebbre kerül a föld alá, ahová nem mehetett önszántából. Tehát, elrabolták. Lys szíve összeszorult, és nehézzé vált.

Lys könnyeit Alyra torokköszörülése szakította félbe. Hátratett kézzel, terpeszben állt az ajtóban. Valódi harcos.

Amikor visszafordult Braine felé, a férfi teste már nem volt sehol. Alyra is közelebb ment. Leguggolt, és ujjaim rózsaszín por csillogott. Lys nem értette. A megidézett testek nem szokta csillámokat hagyni maguk után.

-Mi volt ez? –kérdezte gyanakodva Alyra.

-Megidéztem, de a teste nem jött vissza. Csak a kivetülése. – szipogott Lys.

-Azt hittem, hogy csak testet lehet idézni. – fintorgott a húg.

-Én is. De ezek szerint nem. – vágta rá a nővér.

-Eléggé különös nem? – erre Lys már csak bólintott. Alyra gondolkodóba esett, és érezte, hogy a nővére a szokottnál zavartabb. Ideges volt, és szomorú egyszerre. A két érzelem hulláma alaposan felkavarta a levegőt.

Lys kislánya sírni kezdett.

-Ha nem mondod el, miért hívtál ide, nem tudom, hogyan segíthetnék. – dorgálta meg Lyst Lorinen.

A szőke férfi töredelmesen végighallgatta a nő történetét mindenről, amit csak tudott. A végére már unottan dobta el magán a kanapészerűségen, ami a szoba közepét igen elcsúfította. Lyst megizzasztották heves érzelemhullámai.

-Érzem, hogy nagy baj közeleg. – mondta Lys, miközben egy anyagdarabbal babrált.

-Azt hittem, vannak konkrétumaid is. – vágta rá a szőke férfi.

-Ha lenne, én lennék a legboldogabb. Legalább, tudnám, merre induljak el. – Lys bűnbánó volt, nem sokat szemezett Lorinennel.

Lorinennek megesett rajta a szíve.

-Jól van. Maradok. – mondta, és meglapogatta Lys vállát. – Melyik szoba lesz az enyém?

-Szerintem a harmadik balra. Azt hiszem, azt készítették el neked.

-Jó lesz, bár nem az a szerencseszámom. – mosolygott a férfi.

-Te nem változol, igaz?

-Hatszáz éves vagyok. Nemigen fogok változni.

Lorinen felállt, és elsétált a szobája felé.

Lys sólyma még gyakorlatlan volt. Alyra ablakába szállt vissza. A lány egy lepellel tekerte körbe meztelen testét, és odalépdelt a madárhoz. Csőrében egy pergament tartott. A lány erőszakosan ráncigálta, hogy biztosan elengedje a madár. A papír közepe a csőrben maradt.

Alyra széttekerte az iratot, és olvasni kezdte.

Kurta levél volt, nem vett el tőle sok időt.

A papír ismerős volt, a betűk is, és a név a levél végén.

Összegyűrte a lapot, és elhajította a szoba sarkába. A madár a párkányon szenderült álomba, Alyra visszakullogott az ágyába, és lassan elnyomta az álom.