The Dying Game*

Felpillantottam az ajtócsapódásra. Gergő értem jött a videotékába, ahol néha kisegítettem a tulajt. Amikor éjszaka voltam ott, akkor Gergő mindig értem jött, hogy ne mászkáljak egyedül a városban.

-Késő este van már. – mondta halkan, és vállal nekitámaszkodott az akciófilmeknek.

-Szia, Gergő!

Rámosolyogtam, mert tényleg örültem neki. Mióta vannak letöltő oldalak, azóta pangott hétvégén az üzlet. Jobbára ültem a pult mögött, és írtam.

-Mit csinálsz?

-Most egy cikket olvasok a pánspermiáról. Tudtad, hogy lehet, hogy galaktikus ondók vagyunk?

-Tudtad, hogy a kettő között nem feltétlenül van összefüggés?

Persze, ismertem már jól a teóriáit. Gyerekkorunk óta, deréktól kezdve össze vagyunk nőve. Oda-vissza tudtam, hogy mik az elképzelései a világ teremtéséről, és hát… mint sci-fi rajongók, nem jutottunk mindig dűlőre.

-Olvastad a levelemet? – megráztam a fejem. – Megírtam, hogy bejövök érted, meg azt is, hogy Judittal szakítottunk. Megcsalt.

Őszintén megkövültem, mert hát, három éve ők voltak Gergő és Judit.

Elmosolyodott, de a szeme alapján tudtam, hogy belül igazán fájt neki. Gergőnek amúgy fura nőszerzési szokása van. Ő úgy halászik a zavarosban, hogy mond egy idézetet a kiszemelt lánynak. Annak pedig, meg kell mondania, hogy az kitől származik, vagy pedig, ha vers, folytatni.

Egy az ötvenből, aki tud neki egyáltalán reagálni arra, amit mond. Mert tegyük a kezünket a szívünkre, melyikünk tudná folytatni, mondjuk ezt: „Testem parázsló tűzben ég, a lábam vándorolni fáj, annyit kiáltám nevét, hogy dalt se tud már ez a száj”, vagy egyáltalán eszébe jutna, hogy ja, amúgy ez Oscar Wilde.

Aki nincs benne nyakig, az nem tud felelni. Aki meg benne van, az nem járt Gergővel egy társaságba. Ördögi kör. Judit ebben kivételes volt.

Pont abban az időszakban jártak, amikor én egyedül voltam a szakításom után. Néha szerettem volna leoperálni Judit arcát, és a magamé helyére ragasztani.

-Szerintem, menjünk. – kezdte.

Megcsináltam a zárást. Gergő segített kicsit, így hamarabb sikerült végezni vele. Így is ez volt a nap fénypontja, hiszen legalább fél órára elhitettük magunkkal, hogy valami fontosat csinálunk.

Szomorú.

Visszatérve Gergőékre, ha belegondoltam a jövőmbe, akkor egy olyan pasit képzeltem el magam mellé, mint ő, egy olyan kapcsolatban, mint az övék. Viszont, négy év, az négy év, és úgy gondoltam, hogyha így folytatom, akkor maximum a saját tükörképemmel köthetek házasságot.

A zöldségesnél vettünk egy M&M’s-t, és elrágcsáltuk. Húztuk az időt, szerettünk beszélgetni.

Kisétáltunk a főutcára. Odakint tombolt a május végi hőség. Különösen meleg nyárnak néztünk elébe. A házunk a város másik végén volt, és mivel vidék (agglomeráció, csak hogy tanuljunk valami újat), tizenegy után még a helyi járatra sem lehetett számítani. Négy kilométernyi séta a fülledt melegben.

A főút önmagához képest, semmilyen volt. Két út van Szigethalmon. Az egyik a Mű út, ahol mindenki ezerrel átrobog. Jobbára csak vasasok és autószervizesek vannak arrafelé. Nemrégiben nyíltak ott üzletek is. A másik pedig a Szabadkai. Ezen sétáltunk végig.

Semmi extra.

Sakktáblaszerű alapra épült típusházak, sötét ablakokkal, vagy olyanokkal, amikből sorozatok és showműsorok zaja hallatszott ki. Iskola, békebeli SZTK, gyógyszertárral. Kisebb üzletek. Írószeres, újságos, turkáló. Óvoda is van, meg a régi temető.

A város hátsó része felé vannak kocsmák, bárok és ABC-k.

Egy borvörös házból kellemes jazz zene áramlott ki. Egy narancssárgából technozene. Még azt is hallani lehetett, hogy remegnek az üvegek. Egy fehérben pedig, valami metál szólt. Nem ismertük fel a recsegő hangfalak miatt. Nappal ez mind általában egyszerre van jelen, különböző kajaszaggal körítve.

Már az út felénél fáradtak voltunk, hiába mondta el Gergő töviről-hegyire a szakítás történetét. Mutatott sms-eket, de különös módon, nem akarta ezt az egészen visszacsinálni.

Fura egy szerzet.

De vajon mindenki így van vele?

Ha elkövetünk valamit, akkor tudjuk magabiztossággal állítani, hogy nem kell újra? Nem kezdenénk el megint? Nem üldöznénk?

Vagy fiúknál ez máshogy megy?

Ha valami nem kell, arról nem veszünk tudomást?

Kiadjuk magunkból, és megyünk tovább?

Csupa kérdés, semmi válasz.

Ezzel szemben engem a déli depresszió fenyeget. Sem a munkámban, sem az iskolában nem vár előrelépés. Hiába hajtom túl magam, nem haladok előre. Csak húzom az időt. Az életem tíz év múlva is ilyen lenne. Pár baráttal, nulla kapcsolattal, sok édességgel, és a legintimebb kapcsolat is a távirányítóhoz fűzne.

És a végén úgy halok meg, mint az angol szingli. Felfalnak az éhező kutyák.

Bár lehet, hogy a többieknek van igaza, és annyi az egész életemmel a baj, hogy nem költözök el otthonról. Hagynom kellene az egész mindent, amit csinálok. Végre élni, élvezni az életet, hogyha valaki megkérdezi majd, milyenek a napjaim, azt tudjam felelni, hogy minden, csak nem egyhangú.

A megszokás és a félelem tart itt.

Semmi más. A barátaim mind külföldön vannak, és ahogy most Gergőt hallgatom, nemsokára ő is menni fog. Remek.

Már majdnem otthon jártunk, amikor meghallottuk, hogy valaki utánunk füttyent. Érdeklődve fordultunk hátra. Az egyik oldalon lakóházak, a másik oldalon erdő. A hang is a susnyásból jött. Megesik az ilyen, ha az ember hasonló környéken lakik.

A fütty után jöttek a megjegyzések, majd három kétajtós szekrény jelent meg a lámpafényben. Kicsit sem voltak rosszarcúak. Kicsit sem. Nagyon azok voltak.

Nyolcvanas bicepszű, kopasz hegyomlások láncokkal. A kihalt utcán nem volt senki, és kötve hittem, hogy bárki is kijön a csöngetésre.

-Te vagy az az Gergő, mi? – mondta a főgenyó. – Bántottad a nőmet?

Gergőn láttam, hogy pontosan tudja, hogy kikkel áll szemben. Lassan, de biztosan megfogta a derekam, és betolt a háta mögé. Itt már gondoltam, hogy nem teázni és makramézni fogunk.

Az egyik pasas kezében kés csillant.

-Bocsánatot kérsz? – kérdezte a bal oldali. – Csak pár szó, ékszerek és pénz. Ennyi az egész. Utána el is megyünk. Ezzel bőven kárpótolod Jucust.

Elvigyorodott, és hátrabólintott a mögötte állónak, aki erre szintén kicsapta a kését. A baloldali is.

-Adjátok, ami nálatok van!

A főhegyomlás megérintette Gergő haját, és amikor az rámosolygott, Gergő maga mögött kezdett el tolni, majd hátrafelé futottunk. Aztán sikerült irányba kerülni, és úgy futni az úton.

-Úgysem fogtok meglógni! – loholtak a nyomunkban.

Semmi fegyverünk nem volt, maximum a kornyadt botok az útpadkán.

Még egy kilométer.

Szorosan tartottam a telefonomat, hátha hívni kell a rendőrséget… vagy a mentőket.

Már csak fél kilométer.

Éppen leléptünk az úttestre, amikor Gergő megragadta a karom, és egy hatalmasat rántott majd taszított rajtam. Elvesztettem az egyensúlyomat, és az árokba zuhantam. Az egyik kopasz megragadta Gergő derékig érő haját, és hátrarántotta, amitől a barátom elzuhant. Elszántan küzdött, rúgott és ütött, függetlenül attól, hogy sikerült célba találnia. Az egyik szekrény a szemébe vágott ököllel kettőt. Egy pillanatra elernyedt. Az aszfaltra dobták, s eközben sikerült neki az egyiket sípcsonton rúgni. Ezért kapott a bordái közé hármat.

Egy autó elhajtott mellettünk. A sofőr jól megnézte magának a jelenetet, majd elkapta a fejét, és elhúzott a fenébe.

A főgenyó újra felemelte fél kézzel Gergőt. A motorháztetőre hajították, és a nyakánál fogva tartották. Láttam, ahogy Gergő feje vörösödni kezd. Én izzadtam és reszkettem a rejtekemben. Remegő kézzel tárcsáztam a rendőrséget.

Hallottam a nevetéseket és a beszólásokat, amiket most nem írnék le.

Valamelyik gyomron vágta Gergőt, mire ő hányt egy kis epét. Elszántan küzdött, hátha szabadulni tud. Könyökkel a bordái közé ütöttek, és rúgták, ha tudták.

Hiába volt Gergő két méter magas és izmos, nem gyúrt soha életében. Három izomagy meg bőven sok volt kettőnkre.

-Fogd le! – kiáltott az egyik kicsi a másiknak. Ezt sikerült Gergőnek megrúgnia.

Gergő próbálta a testét ellökni a kocsitól, de a főgenyó még mindig szorongatta a tokát. Gergő sikítani kezdett, de meg sem rebbentek a függönyök. Egyik sem, mire a főhústorony állba vágta úgy hogy Gergő vért köpött.

-Hol van a másik? – Gergő nem felelt, még az irányomba sem nézett.

Amikor fogadták a hívásomat, akkor elsuttogtam a helyzetünket a diszpécsernek, mire annyi volt a reakció, hogy maradjunk ott.

Kösz, nehezen mentünk volna el.

Ja, még a lelkemre kötötték, hogy legalább én ne menjek oda.

Ahogy összecsuktam a telefonomat, egy erős marok fogta meg a tarkómon heverő copfomat, és kirántott a menedékemből. Egyből bekönnyezett a szemem.

Erre felnevettek mind a hárman.

A testem kővé dermedt a szorításban, és orromnál a pengével nagyon nem is szerettem volna mocorogni.

-Pénz, vagy arc? – közelebb hajolt hozzá a hústorony.

-Engedd el! – sziszegte vissza Gergő.

A harmadik csak körözött körülöttünk, mint egy cápa.

Gergő tovább küszködött, és az egyik keze kiszabadult. Megragadta a hústorony heréit, és rántott rajtuk lefelé egyet. A pasi térdre rogyott, mire orrba térdelte.

Az egyik kisebbiket sikerült meglepnie, lefejelte, mire az elterült az aszfalton.

A harmadik viszont… ő volt a legsunyibb.

Villant egy penge, és kétszer Gergő hátába vágta, négyszer a hasába, és még két apró érte, de az „csak” horzsolta.

A nagydarab feltápászkodott, és csodálkozott. Morgott valami nyomdai szöveget nem tűrőt, és összekalamolták a földről a kiütöttet. Mindannyian bepattantak a kocsiba, és elhajtottak.

Búcsúzóul még, átmentek két kerékkel Gergő jobb lábán.

Odakúsztam Gergőhöz, hogy arccal lefelé feküdt az aszfalton. Fogtam a fejét, és próbáltam életben tartani. Beszéltem hozzá, és olyan képtelenségeket mondtam neki, hogy majd elmegyünk ketten egy helyre, körbevesszük szögesdróttal, és betelepítünk pár cápát is, hogy senki se tudjon odajönni. Ott végre szabadok lehetünk.

Elájult.

Egy pillanatra megszűnt a szívem dobogni.

A mentősök engem is megvizsgáltak. Kaptam kislámpát a fejembe, hogy jól vagyok-e. Elmésen megállapították, hogy az ijedtségen kívül semmi bajom nincsen.

Gergőt felpakolták, beszáguldottunk a kórházba, és ott vártam hajnalig. Tökig véres ruhában ácsorogtam egyhelyben a műtő előtt, ameddig ki nem tolták. De még akkor sem akartam hazamenni, meg úgy sehova sem.

Felhívtam a szüleit, akik utána felhívták a kórházat, hogy engem mindenképpen engedjenek be hozzá, hiszen ők külföldön vannak, nem tudnak ott lenni.

Ott ültem egy steril cuccban az intenzíven az ágya mellett, ameddig ki nem nyitotta a szemeit.

Utána rettentően fáradtnak éreztem magam, mert kiment belőlem az adrenalin.

*Cím: Drugzone: The Dying Game