Tragedy*

-Hát, ti mit csináltok? – kérdeztem, amikor beléptem Klaudia lakásába. Ott volt Móni, Eszter (Móni munkatársnője), Klaudia és Vivi. Beszélgettek. – Megkaptam az üzenetet, hogy jöjjek ide. Mi a helyzet?

Vivi felállt, és hozzám lépett. Megölelt, megpuszilt.

-Ma meghódítom Petit.

-Tessék?

-Belement, hogy eljön velünk bulizni. Hoztam otthonról egy halom ruhát, Móni kisminkel, és a te áldásodat is akartam, Hugicám, mert nélküled nem buli a buli.

-Nem mondtátok, hogy megyünk, ez van rajtam egy napja. – én dolgoztam, ők nem. Kényelmes játszóruha volt rajtam: nadrág, póló, balerina. Decens külső, nem partira való.

-Majd adok neked egyet. Biztos találunk a szekrényben valamit. – fogta meg Klaudia a vállam, és köszöntem a többieknek.

Furán éreztem magam, mert túl sok volt az egy négyzetméterre eső szőke nők száma a szobában. Rajtam kívül mindenki szőkés volt. Eszter jól nézett ki, bár kisebb volt, mint én. Rókaszerű feje volt, és ettől, azaz érzésem támadt, hogy biztos sunyi. Móni, aki természetellenesen szőke volt, kicsit vörös beütéssel. Vivi a tejföl szőke hajával, és Klaudia a melírjaival. Elöntött a vágy engem is a hajvilágosításra.

Vivi pedig, belekezdett egy retro „milyen ruhát válasszak” spotba. Be a fürdőbe, öltözik, ki a fürdőből.

Egyre jobb ruhákat aggatott magára.

Először volt egy leopárdmintás egyberuha. Aztán egy farmer miniszoknya, és egy csipkefelső, utána pedig, csak a felső változott, teljesen átlátszó, fekete hálóvá. Végül egy borvörös, merészen dekoltált felsőt választott, fekete miniszoknyával, mintás harisnyával, és strasszköves magas sarkúval. Móni kisminkelte, hogy a szeme füstös legyen. Eszter beszárította a haját. Klaudia adta a lakást.

De én mit kerestem ott?

Semmit nem tettem hozzá az egészhez, csak voltam, és szóval tartottam. Olyan képtelenségeket mondtam, mint általában tudnak mondani az emberek. Nem lesz semmi baj.

A diszkónál bevetették a vonulást. Vivi ment abban, amiben. Klaudia spagettipántos topban, hálós boleróban, testhez simuló farmer miniben, magas sarkúban, és jó pár bizsuval. Móni magát is túlszárnyalta a csini felsőjében, ami engedett is láttatni belőle valamennyit (karcsúsított) és nem is. Eszter bájos volt, egy lila felső volt rajta, ami oldalt volt kivágva, ezért úgy tűnt, mintha egy fehér trikó is tartozna hozzá. Baromi szexik.

Én mögöttük kullogtam. Szerintem a járdákat direkt tervezik négyszemélyesre.

Klaudia adott nekem fölsőt. Egy kopott, bolyhos, kinyúlt pólót, amit szerintem már hatszor leevett, abban takaríthatott, és még abban is alhatott, amikor nem volt más. Rettentően rosszul éreztem magam, de szerinte, rám csak ez volt jó.

Lehajtottam a fejem, és felmutattam a személyim. Becsengettem a belépőt, és bementünk. Akkor ismét felrémlett bennem, miért is nem járok én ilyen helyekre.

A hely körül fiatalok és középkorúak egyaránt kolbászoltak. Aki még nem alapozta meg a hangulatát, az valamelyik kocsmában lézengett. Akik pedig érezték, hogy szilárd táplálék is kellene, azok a diszkó melletti Mekiben ütötték el az időt. A csajok tették-vették magukat, vihorásztak idegenekkel (hát vagy nem azokkal), a srácok pedig, az összes pénzüket rájuk és a drága koktéljaikra pengették el.

Bent pedig, üveg, stroboszkót (de nem szeretem), sok lépcső (fúj), és nagyon sok ember heringként mindenfelé (dupla fúj). Hiába ment a légkondi, akkor is fülledt és levegőtlen volt az egész. Akkor figyeltem oda, min lépkedek, amikor majdnem elcsúsztam egy műanyag poháron.

Hiába voltam bent, és hiába dörgölőzött nekem millió izzadt test, akkor sem akartam elhinni, hogy én beléptem egy diszkóba! Bődületesen rossz volt a zene, de az hagyján, a három emeletes komplexumban, minden emeleten mást nyomtak. Ahol voltunk, ott valami techno, vagy gépzene ment, lejjebb egyszerűbb popdalok és hiphop, felettünk retro. Éljen. Tiszta orgazmus volt a három elegye.

Felcsörtettünk a legfelső emeletre, jelszó, Peti ott lesz.

Tömeg volt, másodpercenként ráléptek a lábamra. Bezzeg a csajok előtt megnyílt a testtenger, mögöttük becsukódott. Láttam, ahogy idegenek meggyújtják a cigijüket, én gyújtottam a magamét.

Átnyomtam magam a tömegen, és lehuppantam a csajok mellé, akik élvezték az egészet. Láttam rajtuk, hogy ott röhögnek a srácokon, meg hogy mekkora poén volt már, hogy alig jutottak át közöttük.

Klaudia négy sörrel, négy tequilával és egy baracklével jött vissza. Móni nem iszik. Jobb is. Egyszer láttam berúgni egy pohár bortól. Élmény volt.

Intettem a lányoknak, hogy menjenek táncolni, én elleszek még egy darabig.

Egy csaj mellettem annyira magyarázott, hogy egy kézmozdulatnál kaptam egy adag bort a nyakamba. Mire egy zsepivel letöröltem magam, jött a következő mozdulat, mire odaugrott mellém, és egészen büdösen (hányhatott) bocsánatot kért, és adott egy használt (!) zsepit, amivel végigtörölte a nyakam és a mellkasom.

Ezután előtúrtam a nedves törlőkendőmet, és áttöröltem magam. Mit nem adtam volna egy zuhanyért.

Egymást nem hallottuk, és Vivi is eltűnt. Aztán megláttuk a táncparketten Petivel. Őrülten jól táncoltak, és úsztak az izzadságban. Peti szeletelt, robotot imitált, pörgette és forgatta Vivit, aki riszált rendesen. Pár srác szerintem arra várt, hogy megforgassák a levegőben, mert akkor még a bugyiját is lehet látni.

Körülöttük táncoló, vagy egymással ordító emberek álltak. A pultnál kialakult egy kisebb pogó az italokért. Mi meg csak ültünk, és figyeltük, hogy jön össze Vivi és Peti.

-***** jó ez a buli! – állt meg mellettünk Vivi és kézen fogva jött vele Peti is, aki még mindig ritmusra bólogatott.

-Az! – mosolyogtam, és lehúztam a harmadik citromos-sós adagot.

-Szomjas vagyok! – kiáltott fel, és elmarta a sörömet. Nyúltam volna utána, de addigra már Peti is beleivott. Még jó, hogy az én bacijaim nem terjednek.

Vivi lecsüccsent mellém, átölelte a nyakamat, és adott egy nagy puszit.

-Jaj, én annyira boldog vagyok! Szeret! Most már tudom! – na persze. Biztos nem így táncol egy srác, aki egy éjszakára hajt.

-Mi volt?!

-Hát, táncoltunk, és úgy ért hozzám, mint amikor még jártunk!

-Tehát nem mondta?!

-Nem!

Peti már rántotta is magával Vivit, Klaudiát pedig egy tizenhét éves srác vitte partiba. Móni és Eszter összebújva próbálták megérteni, mit jelel a másik. Néztem magam elé, és egy üveg rövidért kiáltott az agyam.

Alapvetően nem bírom, ha egy idegen hozzám ér, de valahogy a diszkóban mindenki ölelgeti egy idő után a másikat. Ki tudja, mit hordoznak a kezükön.

Ki tudja, miért gondolkodok ezeken péntek este?

Miért nem tudom jól érezni magam? Miért esik nehezemre?

Egy srác a nyakamba zuhant, és felemelte a poharát. – Egészségedre! – mondta, de lefagyott. Kínosnak éreztem az egészet, vigyorogtam.

Odahajolt a fülemhez. Csak bele ne nyaljon!

-Szép a szemed! – egy pillanatra még egyszer megnézte. – Csak szomorú!

És ment tovább. Köszönöm az információt. Ha rajtad törne ki egyszerre a fáradtság és az unalom, a te szemed is ilyen lenne, nem beesett, narkós, békaszem.

Éreztem, hogy egyre fogy a levegőm, és ez, meg a sok alkohol nem nyerő párosítás.

Egyre többször biggyegettem, és próbáltam hatalmas kortyokban levegőhöz jutni.

Amikor éreztem, hogy komolyan baj lesz, akkor megböktem Móni vállát, és mutattam neki, hogy kint leszek. Egy ismerős nóta szólalt meg, mire mindenki éljenezni kezdett, majd a dalszöveget üvölteni. Miközben kifelé tolakodtam, én is magamban dúdolgattam.

Párduc, oroszlán, gorilla… makákó…

A lépcsőn és a mosdóknál a csajok fotózkodtak, és csiviteltek, hogy melyik „kúl boy”-jal menjenek haza. Gombóc volt a torkomban, és egyre csak nőtt. Hátranéztem. Móni még mindig jókat nevetett Esztivel, Vivi szerelmesen táncolt Petivel, Klaudia meg valósággal mandulavizsgálatot tartott a nyelvével a fiú szájában.

Óvatosan lelépkedtem a lépcsőn.

Úgy voltam vele, hogy nem köszönök el senkitől. Majd írok Vivinek és Móninak egy sms-t, hogy megvagyok, csak hazamentem.

Kint egy őrületesen nagy levegőt vettem, és fejemet a falnak döntve, lélegeztem. Végre!

-Hé! Jól vagy? – ismerős hang. A szemem sarkából oldalra sandítottam.

Ilyen nincs. Balázs állt meg mellettem.

-Jól vagy? – ismételte meg a kérdést. Fürkészte az arcomat, ami vagy fehér volt, vagy zöld.

-Szia! Persze, csak menekülök.

-Nem is vagy ide való. Csodálkoztam. Először nem tudtam, hogy te vagy az, vagy sem, de amikor ebben a pózban ideálltál, már tudtam. – mondta.

Gondolom, kevés fiatal jár úgy bulizni, hogy alig egy óra után klausztrofóbia keltette pánikrohamból próbál felépülni.

-Hazamész?

-Igen.

-Mondanám, hogy csatlakozz, de most mi is ide készültünk. Gondolom, nem jössz vissza. – ráztam a fejem. – Akkor majd találkozunk. Kereslek majd!

-Rendben.

Teljesen felvidultam, de a bennem tekerő alkoholmennyiség miatt, az öröm nem volt őszinte és igazi.

Előszedtem a telefonomat. Megírtam a két sms-t, és utána felhívtam aput, aki mondta, hogy menjek el legalább Csepelig. Naná, legalább szellőzöm.

Hála a késő esti menetrendnek, ötven perc kellet, hogy eljussak A-ból B-be. A HÉV után még futottam is, mert nagyszerűen vannak egymáshoz hangolva a járatok: ha nem futsz, akkor ott maradsz.

Apunak elregéltem, hogy mi volt az egész este, kivéve Balázst, hiszen erről senkinek nem kell tudnia. Égtem a vágytól, hogy elmondjam, mégsem tettem. Féltem, hogy nem lesz az enyém, vagy nem lesz igazi.

Otthon már fájt a fejem a zenétől, a levegőtlenségtől. Megfürödtem, próbáltam megszabadulni a diszkó szagától, és bekapcsoltam még a laptopot kicsit.

Egyetlen dolog volt, ami megütötte a szemem. Balázs születésnapja van. Ma.

Mindenképpen írni akartam neki. Ez kerekedett ki belőle:

Kedves Balázs!

„Egy porszem világot jelent,

s egy szál vadvirág az eget.

Fogd fel tenyeredben a végtelent,

s egy percben élj évezredet!”

Ezzel a William Blake idézettel szeretnék boldog huszonkilencediket kívánni Neked. Remélem, jól telt a mai napod!

Sok-sok puszi

Nóri

UI: köszi, hogy visszajelölgettél. :):):):)

Szerintem, ezzel megütöttem a cikiségi skála csúcsát. Reménykedve aludtam el, hogy kapok majd visszajelzést.

Agy: off.

Van olyan nap, ami baromi jól indul. Nem kell dolgozni menni, lustálkodhatsz, ameddig akarsz. Csak fekszel, ha kényelmetlen fordulsz, az arcodat a párnába fúrod, a kezedet begyűröd a vánkos alá, és mindennel azon vagy, hogy az álmod ne érjen véget.

Jelen esetben ki másról szólna az álmom, ha nem Balázsról?

Elképzeltem, hogy a koncerten ő áll a basszusgitár mögött, én pedig meghatódottan hallgatom, ahogy énekel. Majd csalódottan kirohanok, ő utánam, és ott állunk szemtől szemben a diszkó előtt, és közeledik, és közeledik, és érzem a kezét az arcomon.

Finom puha érintése van.

Várjunk csak!

Tényleg érzem, és felnéztem. Vivien vigyorgott rám, mögötte a napsugár.

-Te mit keresel itt? – nyöszörögtem. Álmosan törölgettem a szemem, és fekve nyújtóztam.

-Tegnap este történt valami, és elkértem Mónitól a címedet. Igazából, két dolog is történt. Mindenképpen meg akartam veled beszélni. – egyenes derékkal ültem fel, mint Drakula a koporsóban.

Klaudia és Balázs? Mondd már!!!

-Először is, eltűntél. Kerestünk, és amikor a rendőrséget akartam riadóztatni, akkor találtam meg az sms-t. Letörtem, amiért nem mondhattam el azonnal, hogy Peti mára elhívott egy lagziba. – tényleg boldogságot láttam. Olyan igazit.

Megnyugodtam, nincs semmi vész.

-Bocs. Nem akartam zavarni. Láttam, hogy jól elvagytok, én meg nem bírtam tovább a légkört.

Vivi továbbra is ott térdelt az ágyam mellett.

-Mióta vagy itt? – kérdeztem. Még túl korai a szombat reggel ehhez.

-Csak nemrég érkeztem.

Jó ezt tudni, mert ha én mélyen alszom, akkor az ágyat ki lehet lopni alólam.

-Indulhatunk? – pattant fel. Tök csini volt. Rózsaszín, szatén blúz, és fehér ceruzaszoknya. Szerintem, nem is ő volt.

-Miért kellek én egy lagziba?

-Mert mondta, hogy vigyek magammal még egy embert, és én rád gondoltam. Na, pattanj. Lent megvárlak. – és ezzel eltűnt a házban.

Nagy nehezen kiürült belőlem az előző este, bár szerintem még hetek múlva is, ha csuklani fogok, alkoholos és cigifüstös buborékok fogják elhagyni a fülem… vagy a számat. Nem tudom.

Három kávé és egy kiadó zuhany után is úgy éreztem magam, mint aki lezúgott egy repülővel. Bár azt nem tudom, milyen lehet, de ha túléli valaki, ugyanígy érzi magát, az tuti.

Vivi lent pörgött a konyhánkban. Szombaton! Reggel nyolckor! Amikor még mindenki vagy alszik, vagy egy napszemüveggel takargatja az egyetlen bizonyítékát.

-Még nem vagy kész? Indulnunk kell, mert még megállunk kajálni is egyet. – A totál haszontalan dolog az életben az, amikor esküvőre mész, amivel együtt jár a fogadás, ahol degeszre tömheted magad sütikből, meg minden másból, és akkor még előtte egy útszéli gyorskajáldában eszel.

Elhúztam felöltözni, bajban voltam rendesen. Esküvőre nem illik feketét felvenni, ezért ültem egy sort a gardrób előtt. Mit vegyek fel?

Eszembe jutott anyukám bézs kosztümje, azt kaptam magamra egy fehér blúzzal. Kontyba tűztem a hajam, pici smink, és kész is voltam a nagy utazásra.

A kocsijában végig az esküvőkről beszéltünk. Kinek mi tetszik, milyet szeretne. Teljesen elütők voltunk. Ő habos-babos ruhát szeretne, nagy vendégsereget, óriási tortát, templomot és polgárit, fogadást egy drága helyen.

Ezzel szemben én egy egyszerű ruhát, egyszerű tortával, barátokkal és családdal (szűken), templomit annyira nem, mert nem hiányzik, és a fogadás is emberi legyen a szabadban valahol.

Itt kezdődött el az, amikor inkább lettem volna máshol bármi, akár egy két lábon járó habcsók, mint egy vendég, akinek láthatatlan pecséttel a homlokára nyomták, hogy „balek”.

Már az autópályán berregtünk, amikor végre eldöntöttük, hogy mit akarunk hallgatni. Az autó zaja pont megfelelt. Vivien valami mulatós, lakodalmas vonalat akart erőltetni, én maradtam volna a jó öreg Quimby-nél, de egyikünknek sem tetszett a másik felvetése.

Körülbelül három percig bírtuk teljes csendben.

-Nézd, bocik! – kiáltottam fel, és egy egész csordára mutogattam az autóból. – Ilyenkor úgy megállnék, és megsimogatnék párat!

Vivien fintorgott: - Ha gondolod, kiteszünk, aztán majd a buli után hazajövünk, és felveszünk, te tehenészlány! – nevettünk rajta, mert egyszer már pórul jártam, amikor tettem egy hasonló kijelentést.

Vivien folyamatos telefonos kapcsolásban volt a szüleivel, ami azt jelenti, hogy negyed óránként felhívta őket, hogy hol vagyunk.

Csupa közömbös dologról beszélgettünk. Elregélte, hogy előző este Peti milyen szépeket mondott neki, meg hogy találkoztak Balázsékkal.

Egyből érdeklődést mutattam a téma iránt.

Munkatársakkal voltak ott, és táncoltak, meg ittak, semmi mást nem csináltak. Klaudia végül a tizenhét éveset vitte haza magával. Idő előtt kidőlt Móni és Eszter is. Balázst nem látta csajjal, ahogy a többieket sem. Táncoltak, persze, de nem italoztak lányokkal.

Huh. Megnyugodtam.

Szidtuk egy kicsit a munkatársainkat, mesélt a régi Csilláról, amikor még nem játszotta el Glenn Close-t a Végzetes vonzerőből.

Aztán nagy csend telepedett közénk.

Vivien benyomta a rádiót, mert az megfelelt mind a kettőnknek.

Amikor odaértünk a templomhoz, Peti elénk sietett. Hihetetlenül jól nézett ki. Kisvirág a zsebkendő helyén, fehér nyakkendő, fehér virág, a többieknek krémszínű. Bár az összes vendégnek világos virág és zsepi volt a zsebeikben.

Vivi lilára szorította a kezem. Én és a tanúszörny közre fogtuk Vivit, és a fiú bevezetett minket a templom hátsó részébe. Szerintem a fiatal pár összes ismerőse és rokona ott volt éppen. Egyszerre hallottam az összes körülöttünk forgolódó ember beszélgetését.

Az oké hogy két fülem van, de csak egy agyam. Hiába van két agyféltekém, ha egyszerre sok információt kapok, akkor is csak foszlányok jutnak el a tudatomig. Lehet, hogy selejtes vagyok?

Egy hármas csoportosulás előtt álltunk meg. Három nő. Három nagyon is ismerős szerepben tetszelgő nő. Peti megveregette a nekünk háttal álló vállát, mire az megfordult.

-Vivi, Nóri, ő a leendő anyósom, Margit. – csitt-csatt, bimm-bumm, durr. Hallottam, ahogy Vivi szíven lett lőve. – Ő Szilvia a jegyesen nővére, és Heni, az egyik koszorúslány.

Mit nem adtam volna, ha létezik a spontán öngyulladás. Szívesen eltűntem volna, így viszont, teljes zavaromban kénytelen voltam a nőkkel kezet fogni, bemutatkozni. Ami még rosszabb, hogy ezt a metódust Vivinek is meg kellett lépnie.

Vivi ezután bólintott, és lehajtott fejjel odébb somfordált. Én követtem.

-Menjünk el. – mondtam.

-Jaj, dehogy! Akkor tudná, hogy mit érzek.

-Nem azt mondtad, hogy szeret?

-Nem mondta, de én úgy éreztem, meg láttam a szemét úgy megcsillanni. És azt mondta… hogy egy esküvőre menjek egy barátnőmmel, hogy ne legyek egyedül. Nem az övére. De nem mehetek el sírva. Az megalázó lenne, és nem csak előtte buknék le. Meg ez kell, hogy lássam. Így biztos vége lesz.

Szóval, ott maradtunk és feszengtünk. Végignéztük, ahogy Peti elveszi a lányt, akiről Vivi azt hitte, hogy csak egy futó kaland. Mivel mindenki sírt, nem volt feltűnő, hogy az ő sminkje is elkenődik. Csak a válla rázkódott jobban.

Viszonylag csendes szertartás volt. Bevonultunk a templomba, zeneszó, fogadalmak, vonulás. Áldás, ima, mindenféle. Páran több különböző produkciót adtak ajándékba a párnak.

Végig azon agyaltam, hogy mit keresünk mi itt. Látva az embereket, szerettem volna felkötni magam egy fára.

Miután felrebbentek a galambok, és útnak indultak a rizsszemek, a pár kisétált, a tömeg követte őket. Jöhetett a fényképeszkedés.

A szertartás után elkeringtem Vivi mellől. Ha lehet ennél cikibb, az most jött el. Míg Vivien a búcsú utáni búcsút mondta el a – most már – férjnek, én a pokol szörnyeivel társalogtam.

Belefutottam egy korosodó ciciperverz alakba, aki azzal volt elfoglalva, hogy túl csinos vagyok ahhoz hogy ennyire elfedjem a bájaimat, és ő szívesen megnézné. Lekoptattam. A következő sokk, a feleség anyukája volt, aki a szexuális életemet tartotta élete legfontosabb kérdésének. Elhessegettem. Ezután még végighallgattam egy halom unalmas történetet azoknak az életéből, akik megjelentek a partin.

Jött az elkerülhetetlen dolog, amiben minden hajadon lánynak részt kell vennie. Bizony, a csokor eldobása. A nők minket is vonszoltak magukkal, beálltunk a sipítozók közé. A lány megállt nekünk háttal, és repült a virág!

Mindenki egyszerre hagyta el a földet, míg végül ezer és egy kézen át, a csokor egy pillanatra megállapodott a kezemben. Mindenki rám pillantott, hogy „jézusom, ez kapta el a csokrot!”. Mielőtt magamhoz öleltem volna, elengedtem, mintha csak érzéki csalódás lett volna.

Végül, Vivien kapta el.

Oh, bakker.

Úgy éreztem, én erre még nem voltam méltó, de azt nem gondoltam, hogy ő marokra fogja.

A fogadáson vagy tíz köszöntőt végighallgattunk.

Hál’ Istennek, Vivivel egy asztalnál ültünk. Hál’ Istennek.

-Miért nem kaptad el a csokrot? – kérdezte Vivi. – Láttam, hogy a te kezedben maradt volna. Miért engedted el?

Tudtam, hogy a szemében most áruló vagyok.

-Nem láthattad, mit csinálok.

-Dehogynem, ott álltam melletted. – mondta Vivi.

-Nem éreztem úgy hogy megilletne engem az a csokor, hiszen akkor nekem kellene lennem a következő menyasszonynak. S ha már itt tartunk, egyedülálló vagyok. Nem gondoltam, hogy te kapod el.

Itt a beszélgetés megrekedt, és sablontársalgások alakultak ki az esküvőről, a párról, mindenről, és még pletykák is szárnyra keltek.

Amikor megláttam az ünnepi menüt, azt hittem, lefejelem az asztalt. Mi volt az előétel? C S I G A!!!

Blöe.

Lőttek annak, hogy bezabálok, mert innentől kezdve úgy éreztem, nincs is gyomrom. Legalább adózok a fogyókúrámnak.

Odahajoltam Vivihez.

-Nem megyünk? – és ráböktem az étlapra.

Elolvasta, mit mutatok, és bólogatott.

A hazaúton folyamatosan erről a napról beszéltünk. Párszor lesodródtunk az útról, párszor átmentünk a szembe sávba. Vivi előbb hazavitt, majd elkocsikázott ő is.

Kicsit azért aggódtam.

Konkrétan remegtem, míg nem jött tőle sms, hogy hazaért, és éppen bőg.

Nem csodálom.

Jó nagy pofont kapott az élettől.

Átvedlettem emberré.

Bekapcsoltam a gépet, és mit láttam, jött egy levelem.

„Szia,

köszi, ez nagyon kedves, de tényleg. A közösségikre nagyon ritkán lépek fel, valamelyikre csak miattad mentem, hogy visszaigazoljalak. Meg két havonta nézem, hogy kik jelöltek be, nem használom aktívan. Elég dolgos volt a tegnapi napom (is) szokás szerint, teljesen el vagyok havazva, de azért este a Szeparéban sikerült elengednem magam, úgyhogy most ma félgőzzel dolgozom. J

Kellemes napos, és minden jót neked is!

B.

UI: pénteken szabad leszek, négykor az egyetem előtt.”

Úúúúúúú… elkezdtünk kommunikálni.

Uh, Vivi éppen készre tette magát.

A barátnőség egyik szabálya, hogyha egy barátnőnk boldogtalan, akkor ne dörgöljük az orra alá a saját égben járásunkat. Pláne, ha az egy családtagjával történt meg.

Genyónak éreztem magam, mert örültem, miközben Vivi valahol szenvedett. Van nekem jogom ehhez? Örülni, miközben ő éppen összetörik?

*Cím: Steps: Tragedy