Try Again*

A gyerekkor furfangos dolog.

Hát még a felnőttkor.

Plusz, ebben a karmás cuccban is van valami. Nálam ez a három most egyszerre tört fel, mert ahogy az életem egyik szelete ingatag talajra érkezett, úgy nyílt ki egy másik ajtó, felkínálva ezzel egy biztos pontot.

Hogy mire gondolok?

A helyes kérdés, inkább a kire.

Gyerekkoromban volt egy barátnőm, Zsani. Túlzás ezt állítani, de így huszonkét évesen azt hiszem, mondhatom. Igazából a szüleink voltak nagyon jól el egymással, és a nagyszüleink. A gubacsi lakótelepen laktak a nagyszüleink, és amikor megszülettek a szüleink, ők is együtt járkáltak el, meg tényleg beleszámítottak egymás családjába.

Zsani jóval előbb érkezett, mint én.

Amikor én érkeztem, ő tudott engem értékelni, s bár már a saját útját járta, azért a tiszteletbeli kistestvére lettem.

Aztán valamin összerúgták a port a szüleink, és amikor anyu beteg lett, meg is szakadt a kapcsolatunk. Persze, lájkoltuk egymást a közösségiken, meg mentek a semmitmondó „boldog karácsonyt/húsvétot/szülinapot” képeslapok, ám a többi kommunikáció hiányzott.

Ezek alatt az évek alatt el is felejtettem, csak emlékképek maradtak meg a Zsanival való barátságomból.

Például, amikor együtt vagyunk a pesterzsébeti strandon, és fura jégkrémet eszünk. Nem is tudom, minek lehet nevezni, manapság már nem látok olyan. Az övé zöld volt, az enyém kék, és mentolos volt mind a kettő. Zacskóban volt, és merő jég volt az egész. A zacskóból kellett kikibűvészkedni, aminek az lett a vége, hogy úsztunk az édességben.

Vagy inkább mentolosságban.

Meg emlékszem a leveleire, a gárfildos rajzára, vagy ahogy a nappalijukban ülünk, és az anyukája azt ecseteli, hogy mennyire lefogyott. És tényleg. Életemben kevésszer éreztem magam kevésnek, viszont ahogy őt elnéztem, megsemmisültem.

Durván száz kilóról ment le az egészséges ötvenöt-hatvanra. Én meg ültem a kertésznadrágomban és azon gondolkoztam, hogy szedjek össze pénzt zsírleszívásra.

Ezekkel az emlékekkel nőttem fel, Zsani nélkül.

Egyik nap azonban észleltem, hogy a személyi igazolványom lejárt. Nem ismertem mást, aki segíteni tudott volna, ezért írtam neki egy béna levelet, hogy mik most a teendőim, tudna-e segíteni, és ha nem nagy gond, írja már meg, mennyibe fáj ez nekem.

Még aznap jött a válasz, plusz még az, hogy reméli, hogy nem fogok újra eltűnni, és nem mert írni.

Mert aztán én olyan vagyok, hogy mindenkinek helyből letépem a fejét, ha az hozzám szól.

Aztán írtam neki vissza, küldtem linkeket neki a munkáimról, majd nem jött válasz. Gondoltam, szép. Minden emberi kapcsolatomtól egy közösségi rémálom választ el. Az egyiknél valószínű nem jelzi, hogy bejelöltem, a másik meg már nem is akar válaszolni.

Másnap viszont, volt levél a postaládámban. Jey!!!

De az első levelünk kábé így néz ki (azért nem kopizom be az egészet):

„Na, itt volnék… sorry, hogy csak most. Ez kb. a negyedik nekifutásom, hogy válaszolják neked. Hogy a közösségi vacakol (egyre trágyább J), hol meg valaki betalál a szomszédból (munka utáni ügyfélfogadás nehéz felfogású öreglányoknak! :D) De talán most végre sikerül!

Először is érdeklődnék, hogy megvolt-e már a postán tartandó technika óra?

Megnéztem a képeket, mindent, ami külön linken van, azokat is. Basszus, elképesztően jól nyomod!!! De most komolyan, minden nyálazási szándék nélkül! A nagybátyád tetovál, ha jól emlékszem, ugye? Mert akkor nem csodálom, hogy jól jönnek neki a rajzok. Nekem is van jó pár, ami tetoválásak is bejönne. Nagyon köszönöm, hogy bevállalod a tervet, bízom benned! – megígértem, hogy megtervezem a lapockájára a cseresznyevirágot. – Undorítóan nyalizós vagyok! J (…)

És milyen témájú képregényeket csinálsz?! Izgalmasan hangzik! Az meg külön nagy dolog, hogy külföldön ki is adták! Minden elismerésem! Én még a garfield-nál leragadtam. :D

(…)

Én is örülök ám, hogy írtál, hasonlóan vélekedtem én is a kezdeményezés terén… sokszor gondoltam rá, hogy nekilátok, aztán valahogy soha nem volt merszem. Na nem azért, mert annyira ijesztő lennél, vagy ilyesmi. – kő gördül, zuhan – aztán meg volt idő, amikor beletemetkeztem a saját nyomoromba. Úgy voltam vele, hogy ezt nekem kell feldolgozni, túljutni rajta és eleinte tényleg sokszor voltam nagyon padlón. Meg az időm nagy részét felemésztette az ügyek intézése, lakás pakolás…stb. A hócipőm tele volt. És még mindig van egy rakás olyan dolog, amit nem intéztem el, de nem is akarok.

Egyáltalán nem gondolom, hogy rám akaszkodsz, vagy ilyesmi! Sőt, tényleg őszintén örülök, hogy megkerestél. Én köszönöm, hogy számíthatok rád! Ez kölcsönös! Sajnálom, hogy nem hamarabb írtál, ha másképp nem, de lelkileg melletted álltam volna tavaly. Nekem anyáék halála mutatta meg, hogy kire számíthatok, és sajnos, azok az emberek, akikről azt hittem barátok, kiderült, hogy annyira nem. Talán két olyan ember van, akire azt tudom mondani, hogy számíthatok rá. Rossz érzés volt szembesülni vele. Na, meg egy jó öreg dolog, hogy „bepasiztam” nincs időm, elvagy felejtve. Ettől agyvérzést tudok kapni. Soha nem értettem, hogy miért kell feladni barátságot pasi miatt. Nem ér annyit az egész!

Kocsmafilozofálás… az nekem is nagyon megy! Van egy haverom (aki egyben a fodrászom is), vele szoktuk keményen nyomatni, ha lejön hajat vágni, és elfogyasztunk neki alkoholt. Szerintem nem is baj, ha az élet dolgait „józan” paraszti ésszel közelíted meg, a sok értelmiségi közé mindig kell valaki, aki a gyakorlati oldaláról tudja megközelíteni a dolgokat. :D:D

(…)

Ami a pasi témát illet, jót röhögtem a 4H-s szövegen. – Azt mondtam, hogy a jó pasik 4H-tól szenvednek: halottak, hazugok, homokosak vagy házasok. – De nagyon találó! :D Szerencsére homokossal még nem volt dolgom, remélem, nem is lesz! Évekig én is úgy álltam a dolgokhoz, ahogy most te, viszont a 30-hoz közeledve, már be kellett látnom, hogy ez így nem állapot. Még a végén bajszos, kutyáját egyedül nevelgető magányos öreglány lesz belőlem. :D Legalábbis, anyát mindig ezzel riogattam. Meg azzal, hogy a nyakán maradok! Hát, majd kiderül, mi lesz… most elvileg van egy projekt, idáig egész normálisan tűnik, de a kattanások úgyis csak pár hónap után derülnek ki, szóval még semmi nem biztos. :D

Basszus, most látom megint mennyit írtam neked! Szólj, ha már szemüvegre lesz szükséged miattam, állom a költségeket! :D”

Megadta a telefonszámát, és egy dolog járt az agyamban. Hazudtam neki. Mert a párkapcsolathoz való hozzáállásom korántsem volt annyira magabiztos, mint amennyire én azt állítottam. Már nagyon akartam valakit, és az a valaki egy személyre korlátozódott.

Balázsra, aki még mindig nem jelölt vissza.

Kezdtem azt érezni, hogy a sötétlila köd elönti az agyamat, és borítani fogom a bilit.

De kire, miért és hogyan?

Az égvilágon semmi sem volt, amitől jogom lett volna ehhez.

Így valami olyat tettem, ami nem volt egészen indokolt: elregéltem Zsaninak mindent, ami éppen a fejemben volt. Az ő levele semmi nem volt az én kisregényemhez képest.

Viszont az jó érzésekkel töltött el, hogy visszakaptam Zsanit, aki a biztos pontnak ígérkezett a Vivi által megrengetett világomban.

Nem maradt más hátra, csak várni a válaszokat.

*Cím: Aaliyah: Try Again