Tündérek tánca

Nem tudtam, hol vagyok, csak rohantam előre. A bokrok és faágak ostorként csaptak arcomba. A sarat felhordtam a ruhámra. A szívem zakatolt, a levegő égette a tüdőmet, a kezeim pedig megpróbálták kivédeni a gallyakat. A nyakamban lógó „szyv” minden lépéssel egyre nagyobbat dobbantott mellkasomon. Vörös folt mutatta a helyét. Nem állhattam meg, hogy csillapítsam a fájdalmat. A nyomomban voltak.

Hallottam az állatokat körülöttem, éreztem, hogy a természet velem van. Reméltem csak, hogy a segítségük feltartja üldözőimet.

Hallottam, hogy súlyos vasbakancsok roncsolják a bogarak életét.

A verejték jégcseppenként rajzolt barázdákat a hátamba. Az izmaim égtek. A bokrok jajdulva hajlottak szét előttem, amikor egy vicsorgó fémoroszlán szembenézett velem.

Hanyatt estem, a nyakam egy csíkban elzsibbadt, és a szyv helyén vörös meleg folyadék bugyogott fel.

-          Öld meg! – hangzott a parancs a fémoroszlán szájából.

1.fejezet

Éles fájdalom hasított a vállába, amikor egy tetőtől talpig páncélba öltözött ember a bal karját hátra csavarta, így kényszerítve rá arra, hogy engedelmeskedjen neki. A másik a haját húzta, és pofonokat osztott neki. A szája már felrepedt, és vérzett. Nem tudott szabadulni a szorításukból, ezért inkább engedett nekik. Amikor megértették, hogy nem tud semmit, vonszolni kezdték. Érezte, ahogy a térdét lehorzsolja a föld.

Aki kicipelte az erdőből, a szárnyánál fogva lendítette fel a kocsira. Nagyot puffant, amikor megízlelte a padlót. Jobbnak látta nem mozdulni. Nem volt ereje arra, hogy átváltozzon, ezért inkább csendben várt. A páncélos macskákat megszégyenítő ügyességgel ugrott fel a platóra. Megfogta a csuklóját. Selyemfonalat tekert a kezére, amit a kocsi egyik kiszögelléséhez erősített.

-          Awhhhh… - ennyire tellett Ahrry-nak az erejéből, pedig valami olyasmit akart mondani, hogy „kérem, ne”.

Évezredek óta hallani lehetett olyan pletykákat, hogy a Kárhozottak, akik most a világ urai voltak elvisznek mindenkit, s ha nem is rabszolgát csinálnak belőlük, de felhasználják őket a kísérleteikhez. Keresztezés, fájdalomtűrés. Néha a páncélosok voltak azok, akik miatt üres kocsi tért vissza a királyságba. Megerőszakolják és megeszik a foglyokat. Legendásan alacsony az ellenállásuk a bennük lakozó vágyhoz képest.

Ahrry a szárnyait maga köré fonta, és sárga alapon fekete csíkos ruhát varázsolt belőle magának. Ez azt is jelentette, hogy kezdett az ereje visszatérni. Oh, ha fel tudná venni a tigris alakját!

A páncélos morgott egyet, majd finoman megrugdosta a női testet, és öles, nehéz léptekkel elment mellette.

- Élve kellesz. Nem tehetek semmit. – morogta  a közös nyelven. A társa egy félholt tündért hozott a vállán. Ledobta a földre. Ahrry látta, hogy piros alapon pettyes a szárnya. Az egyik páncélos letépte a nyakában található rúnakövet, ami szintén piros és fekete volt. A katicának vége.

Egy szempillantás alatt fosztották meg az erejétől, majd az élettől is. Pár perc leforgása alatt nem maradt más belőle, mint a vérfoltok a porban. Ahrry szeretett volna sírni, ordítani, hányni, de inkább csak a fejét fordította el.

Az egyik páncélos felcsapta a kocsi ajtaját. A tündér talpát találta el. Nagyon sajgott. Talán el is tört. Ahrry halkan könnyezni kezdett.

Nem tudott felülni, csak az oldalán vagy hason feküdni. A lábát maga alá húzta. Próbált erőt meríteni bármiből.

Döcögve indult el a kocsi. A hepehupás úton csak egy lett egye rosszabb. A szorítás a kézfejében.

Nagy küzdés árán sikerült neki magzatpózba küzdeni magát. A bokáira ült, de még mindig félszegen. Nehezen lélegzett, és úgy imbolygott, ahogy a kocsi haladt. A selyemfonallal babrált, de csak annyit ért el vele, hogy az mind szorosabban fonódott a csuklójára. A kézfeje már lila volt.

-          Hová megyünk? – kérdezte Ahrry a közös nyelven.

A két páncélos nem válaszolt neki. Tudta, hogy ő rab most, és ő vagy kiszolgáltatott helyzetben, ezért még válaszra sem kell, hogy méltassák. Azért elvárta volna, hogy legalább ennyit eláruljanak, mert akkor lelkiekben felkészülhet az elkövetkezőkre.

Mivel a fogathajtók hallgattak, Ahrry háttal a falnak dőlt, és felhúzta a térdeit. A tigrismedál még a nyakában lógott, s ameddig az vele volt, nem lehetett túl nagy bántódása.

Amióta a Holló, azaz Zeidal, a Sötét Lidérc a trónra került, a tündérek napjai meg voltak számlálva. Csaknem az egész tündértársadalmat kiirtotta.

Térdeire hajtotta a fejét, lehunyta a szemét. Ha már szabadulni nem tud, legalább kicsit pihen. A világ nagyot fordult az elmúlt időben. Senki sem volt biztonságban. Arra nem számított csupán, hogy ő maga is horogra akad. Tudta, hogy neki nem ez a sorsa.

Zeidal nem a közönséges tündéreket vitette el. Nem azokat, akik a gyermekek homlokára csókot lehelnek születéskor. Nem azokat, akik világítva ülnek egy-egy ember vállán. Azokat, akik állati alakot öltenek, és a nyakukban rúnaköveket hordanak. A rúnakövek nem azok a varázskövek, amelyeket a boszorkányok használnak. Ezek olyan hatalomrúnák, mely az örök élet morzsáit rejtik. Zeidalnak már majdnem az összes rúna megvolt, s mivel ott volt ő véráldozatnak, már csak abban bízhatott, hogy legalább egy követ nem talál meg, vagy az övét nem veszi el.

A lovak megálltak, és Ahrry vállal a falnak csapódott. Érezte hogy elszundikált, meg azt is, hogy mindenhol lila foltok éktelenkednek a testén. Amikor kiélesedett a kép, rájött, hogy kicsit többet aludt a kelleténél. Beértek Vasvárba. A kő még mindig a nyakában volt.

Baljós dolgok ezek.

Feltérdelt, hogy jobban lássa, hol van. Mindenfelé lidércek, démonok, és orkok voltak. Szörnyű emberek, még rosszabb lények. Ahrry még sosem érzett ennyi gonoszságot. A szyv a nyakában égetni kezdte. Így jelezte a Gonosz jelenlétét. Sajnos Ahrry tudta enélkül is, hogy nagy a baj.

Minden szempár rámeredt, ahogy elhaladtak a kocsi előtt kettévált tömegen. Ahrry észrevette, hogy itt is, ott is azért akadna neki való ruha, vagy étel. A szeme most is többet kívánt, mint amennyit bírt. A szája mégis kiszáradt, és a lábaiból kifutott a vér.

Az egyik páncélos a kocsi hátuljához ment, és valósággal leszakította az ajtót.

-          Kifelé. – dörrent a parancsoló hang. Mikor Ahrry mutatta, hogy nem tud mozdulni a madzag miatt, a páncélos a kardja hegyével elvágta, és még egyszer szólt: - Kifelé.

Ezúttal renyhe kézmozdulat is jelezte, mit csináljon.

Ahrry bátortalanul mozgott. Az arca és a fülei égtek. Lehajtotta a fejét. Orrába édeskés és émelyítő szag kúszott.

A csuklója még mindig össze volt kötve. Annál fogva vezette a páncélos. Nehéz kapu előtt álltak meg. Egy fekete csuhás, ösztövér alak állt meg előttük.

- Jó uram, elhoztam a rúnakövek javát, és egy véráldozatot is hozzá! – jelentette ki a páncélos férfi. – Ahrry gyomra teljesen összeszűkült.

- Elnézést kérek, de nem tudom, hol vagyok, miről beszélnek. Engem csak megtámadtak. – mondta Ahrry halkan. – Nem tehetek semmiről.

- Hallgass! – csattant fel a páncélos, és pofon vágta a lányt. – Szárnyaiból csinált ruhát, és mintája a tigrist utánozta.

- Hallod-e, te fehérnép. Igaz, amit ez a jó lovag állít? – kérdezte a csuhás. Ahrry felemelte a fejét, hogy jól lássák, nincs rúnakő a nyakában, ami azt jelentette, hogy még véráldozatnak sem lenne jó.

- Igaz… - mindenki hátrahőkölt. - …, de csak, hogy tigris a mintám, de az nem, hogy van rúnakövem!

A párcélos copfba fogta Ahrry tarkóján a haját, hogy jobban lássa a nyakát. A lány érezte, hogy a férfi megdöbbent. Körülöttük a lények pusmogni kezdtek. Ahrry hegyezte a fülét, jól értette, ki mit mond. Megérezte a kétség illatát a csuhás felől is.

Ahrry alig hallhatóan, lénye boszorkányrészének köszönhetően az erdők sajátos nyelvén kántálni kezdett. Mindenki dermedten hallgatta. Igyekezett egy képzetet elültetni bennük. Aki nem tudta, hogy ezt a praktikát hogy védje ki, az könnyen áldozatául esett ennek. A szirének is ezt használták ki. Úgy irányíthatják más elméjét, ahogy akarják. Míg egy szirén a  csalogatáshoz ért, a tündérek inkább a tévképzet-keltés mesterei.

-          Nézzetek rá! – vágott át egy hang a tömegen. Mindenki ránézett. – Túl cingár ahhoz, hogy egy szyv legyen a nyakában. A bőre pedig, makulátlan.

Az alak zöld bársony öltőket viselt. Hosszú, barna haja zuhatagként pihent két mellén. Ahrry felismerte az öltözetet. Az Erdő Istenének papja állt előtte. Akkor vagy tudja, mit kell hazudnia, vagy csak nemrég csatlakozott a rendhez.

-          Az Úrnak éles szeme van. Jól is beszél. Vörös foltnak kellene lennie a mellkasomon. De csak lila és zöld sebeket találnak rajtam.

-          Az ősi tündérek nem öregszenek, és értenek a boszorkánypraktikákhoz, mert azokból teremtettek. – a hosszú barna hajú férfihoz fordult. – Ugye, csak nem hiszi el, hogy rossz tündért fogok el?

-          Ezt majd eldöntjük mi. – A csuhás jelzett két másik lovagfélének, akik karon ragadták a lányt. Kevésbé durván, de elég erősen ahhoz, hogy nyoma maradjon.

-          Jó uram! – mindenki mereven fordult vissza. – Ezeket ne hagyja itt. Bár, ha jól megszámítom, akkor húsz aranyért és némi ezüstért itt is hagyhatom. A csuhás összehúzta a szemeit, mire a páncélos páncélja behorpadt, és térdre rogyott.

A csuhás elé dobta a begyűjtött köveket.

-          Takarodj innét. Örülj, hogy ételt kapsz, és fekhelyet holnapig. – mondta a csuhás. Gyorsan felkapta a köveket rejtő zsákocskát, és a zsebébe dugta. Úgy vonszolta Ahrry-t maga mellett, mintha valami hű öleb lenne. A lány alig bírt lépést tartani vele.

-          Aú. – jajdult fel, amikor a térdét egy asztalba beleütötte. A csuhás fölényesen nézett le rá. – Ahrry beszívta alsó ajkát, majd nyelt egyet. – Hova megyünk ilyen sebesen?

-          Ebeona, a Tisztánlátó elé. Ő meg tudja mondani elég hamar, hogy ősi vagy-e vagy sem. – Ahrry lába földbe gyökerezett. Ha valaki meglátja a lelkét, akkor lehull a lepel. Akkor vége van. Viszik Zeidal elé. Valószínűleg kivégzik, miután kiszedték belőle, hova tette a követ.

-          Ser Hag! – a hangra mind a ketten hátra fordultak. Egy selyem kelmékbe öltözött férfi tartott feléjük. Hosszú barna haja volt, melyet a tarkóján fogott szoros fonatba. Egy-egy tincs azért szabadon garázdálkodott. Kék szemei felvették a környezete színeit.

-          Uram. – a csuhás rendesen meghajolt előtte. Mélyen, tiszteletteljesen.

-          Úgy hallottam, egy ősit hozott ide az egyik szúnyog. Ő lenne az? – kérdezte, mire a csuhás bólintott, és a férfi Ahrry elé lépett.

A férfi két kezébe fogta a lány arcát, felemelte a fejét. Tetőtől talpig végigmérte. Ahrry érezte a gerincén a férfi szemeit.

-          Azt is tudom, hogy tigris. A bőre makulátlan. Gyönyörű. A szyvet visel, akkor a jelnek rajta kellene lennie. Nos. Ha ez nem így van, márpedig, Ser, Ön is meggyőződhet róla, akkor ennek a nőszemélynek semmi keresnivalója nincs itt.

-          Igen uram. – helyeselt a Ser.

-          Ismerős az arcod, asszony. Olyan vagy, mint egy ősi gyermeke. Balcar lányai néztek ki hasonlóan. – Amikor Ahrry meghallotta atyjának a nevét, majdnem összecsuklott.

-          Ahrry vagyok, uram. Apám neve pedig, Balcar. – a lány a fülében dobogott a szíve. A férfi balra, mosolyra húzta a száját.

-          Engedd el, Ser.

-          Mivel nekem, Uram, nem volt világos, amit a zsoldos mondott, úgy gondoltam, az a legjobb, ha az Úr Tisztánlátója elé viszem, és akkor dönthetünk a sorsa felett.

-          Senki sorsa felett nem dönthet soha. Megértette? Ez a lány Ahrry. Senki nem érhet hozzá. – a férfi a lány karját az övébe csúsztatta. Ahrry minden porcikájában megnyugodott, és erősnek érezte magát.

Elindultak, a csuhást magára hagyva.

-          Uram? – nézett a lány a férfira. Várt míg a férfi viszonozza a pillantást. – Ön tudja a nevem. De én nem a magáét.

-          Oh. Elnézést az illetlenségét. A nevem Esir, Zeidal fia.

2.fejezet

Ahrry kényelmetlenül érezte magát, miután megfürdették. Gyönyörű, kék kelméket adtak rá, haját kifésülték. Nem tudta elhessegetni a gondolatot magától, hogy Esir volt jó hozzá, és egyelőre ő mentette meg az életét.

A háta mögött álló férfi illata teljesen megbabonázta, minden érintése kellemesen égette. Hasonló érzés volt valami máshoz, ami más körülmények között kialakulni benne.

-          Szóltam Ser Hagnak, hogy kerítsen neked szobát ebben a hodályban, egy szebbet, mint ez, ami az erdőre néz. Remélem, kellően fogja berendeztetni neked. – a férfi a mellette lévő székben foglalt helyet. – Igazán szép ruhát kaptál. Ha esetleg szárnyat bontanál, nyugodtan. Mi ez a história a tündérek körül?

-         Uram, ez bonyolult történet. – Ahrry először nem akarta megbántani megmentőjét. – A tündéreket üldözik a szyv miatt. Ha mindegyik morzsát egy áldozat vérébe keverik, akkor nagy valószínűséggel, a varázst végző személy örök életű, és legyőzhetetlen lesz. Ezért az atyja kiirtatta az ősieket, akik ezekre a rúnakövekre vigyáztak. Alig páran vagyunk most már. Én a tigrissel igazán erősnek számítok. Az áldozatom tökéletes lenne.

-         És mi lenne akkor, ha az a személy birtokolná az összes követ, aki az utolsó lenne? Mondjuk egy tigris? – a férfi őszinte szemeket meresztett rá. – Ez sem lenne egy utolsó ötlet. – Ahrry nem hitt a fülének. Esir vagy eleve tudott mindenről, vagy élesen vág az esze. Amikor a férfi észrevette a lány habozását. – Én sem szívlelem, amit apám tesz. Ha meg akarod ölni, a cinkosod leszek, és megvédelek akár az életemmel is. – a lány majdnem tátva hagyta a száját.

-         Uram…

-         Esir.

-         Esir. – kezdte félénken Ahrry. – Sosem gondoltam volna, hogy atyád ellen mész. Indokaidat nem tártad fel. Az enyém csupán annyi, hogy vannak népek, melyeknek teremtett képessége az örök vagy hosszú élet. A szyv bár megadja nekünk ezt, minket megtart olyannak, amilyennek teremtettünk. Ha gonosz kezekbe jut, el sem merem képzelni, hogy milyen hajnal köszöntene ránk. Én túl kicsi vagyok ahhoz, hogy egyedül birtokoljam. Nekem talán, elvenné az eszem. Ha én maradnék az utolsó, akkor két feladatom lenne. Megtalálni az összes rúnakövet, és megkeresni egy olyan valakit, aki elviselné a szyv terhét.

-         Értem. – a férfi hosszasan elgondolkodott. Tincsein aranylón játszott a nap. - Lény, féllény, vagy ember lenne a megfelelő. Csak, mert ha segíteni akarok, mindent tudnom kell.

Ahrryban szöget ütött a gondolat, hogy talán Esir szeretné birtokolni az erőt. De vajon méltó-e rá?

- Uram. Nem tudom, hogy ki lenne a megfelelő. Az erő és a tartás éppúgy meglehet egy emberben, mint mondjuk egy tündérben. – biztosítása jeleként Esir megszorította Ahrry kézfejét. A lány elhúzódott. – Elnézést Esir, de valahogy még nem érzem magam olyan biztonságban, hogy mindent elmondjak. Kicsit még össze vagyok zavarodva. Arra tanítottak, hogy legyek körültekintő.

- Érthető. Semmi baj nincs ezzel, ne érezd magad kényelmetlenül. Te csak azt teszed, amit az erkölcsöd diktál. Alig fél napja ismerjük egymást. Majd szépen lassan kibontakozik minden. Sajnálom, talán a rangomból is ered, hogy türelmetlen vagyok. – Ahrry esküdni mert volna, hogy a férfi elpirult.

Egy szégyenlős herceg.

Esir kinyújtotta a tenyerét, melyben egy méhecske kezdett el táncolni. A kis állat megállapodott a kecses, de annál hatalmasabb tenyér közepén. Esir rá nézett.

 Hallottad, amit beszélgettünk… - innen a lidércek nyelvén folytatta Pár szó után a méhecske útjára indult. Ahrry tudta, hogy ez csak abban az esetben lehetséges, hogyha Esir testében is ősi vér csörgedez.

-          Szóval, nem véletlenül mentettél meg. Te is egy ősi vagy. Zeidal eleve ősi. Gondolhattam volna. De csak akkor tudsz beszélni az állatokkal, ha édesanyád is az.

-          Szerencsére, még akkor fogantam, amikor Zeidal elméjét nem mérgezte meg a gonosz. Anyám egy tehén volt. Amikor megszült engem, meghalt. Utána kezdődött atyám rémuralma. Azóta tudom, hogy feladatom a megfékezése.

Ahrry csak bámult, és nem tudta, hogy mit feleljen.

-          Vicces, hogy egy tiszta szívűnek kell viselnie a szyvet. Én tisztának érzem magam attól függetlenül, hogy arra készülök, hogy végzek az apámmal. – Ahrry libabőrös lett. – Sajnos, ez valahogy összeegyeztethetetlen a tisztasággal.

-          Tisztaság. – gondolkodott el a lány. – Erőteljesen kételkedem benne, hogy ez valahol létezik.

-          Hinned kellene benne, ha a feladatodat véghez szeretnéd vinni. Ha hiszel benne, akkor könnyebb dolgod lesz, mert végig ott lesz a remény. Ha az nincs, akkor hamarabb fogod feladni, mint kellene.

Ahrry elgondolkodott. Magába nézett. Ő maga nem hitte el, hogy hordhatja a rúnaköveket. Esir nemes dolgot szeretett volna cselekedni, de rajtuk állt a döntés, hogy jónak vagy rossznak fogadják el. Minden kétes kimenetelű. Volt már arra is példa, hogy rosszul választottak ki egy tiszta szívet. Apát választottak a fiú helyet. Vagy egy nemesnek bélyegzett ember okozott csalódást, mert ahogy birtokába jutott a szyv, megváltozott. Ahrry tanácstalan volt. Nem véletlenül volt sok apró darabban a rúnakő, az igazi, az egyetlen. Hagynia kellene a dolgokat magában.

De ez lehetetlen. Elvégre, csak a világ sorsáról kellett döntenie.

Ahrry körbenézett. A jóképű férfira mellette, a zöldellő erdőre, mely az erkély alatt nőtt, és a városra, ami annyi gonoszsággal volt teli, amennyit senki sem tud elképzelni.

Esir a kezét nyújtotta. Elindultak a kastélyon belül. Ahrry-ban végig zakatoltak kusza gondolatai. Egy ideig nem beszélgettek, bár olyan érzése volt, mintha a férfi olvasna benne.

-          Esir. Fiam! – ahogy haladtak egy lépcsőn, az egyik kőteremből visszhangzott ki egy férfi hangja. Arra vették az irányt. A hatalmas teremben minden kelme fekete volt, kopár falak köszöntek vissza. Az egész a halálra emlékeztetett.

-          Ő Zeidal. Hajolj meg. – súgta oda a lánynak. Esir derékból hajolt, Ahrry pukkedlizett.

-          Szerettem volna pár szót váltani veled. Hag mondta, hogy vendéged van. S lám, igazat mondott ez egyszer ez a vén csaló. – Zeidal felállt. Fekete ruhájában félelmetes volt.

- Atyám, ez nem illik egy hölgy füle hallatára. – Ahrry észrevette, hogy ameddig apjához beszél, Esir a földet nézi. Egyszer sem nézett apja szemébe. Talán képes a babonázásra? Ahrry ugyanakkor bámulta a férfit. Érett volt, látszott a szeménél, de amúgy egy fiatal úrfi látszatát keltette.

- Ha már hölgy, és az illemről beszélünk, legalább bemutathatnál a lánynak. – mosolygott rájuk Zeidal. Itt nézett először egymás szemébe a két férfi. Most Ahrryn volt a sor, hogy elpiruljon és lesüsse szemeit. Zavarba jött, maga sem tudta, miért.

- Elnézést. Ő is Ahrry. Egy mezei tündér. Balcar lánya. – egy pillanatra Zeidal szeme fennakadt. Ahrry érezte, hogy a tigris után kutat a mellkasa tájékán. – Ahrry, az úr pedig, az atyám. A leghatalmasabb Holló, Zeidal.

- Túl színpadias vagy, fiam. – az idősebbik férfi szemei érintésnek hatottak. – Ahrry. Egy ősi lánya.

- Igen. Egy ősi lánya vagyok. – felelte Ahrry alig remegő hangon. A két férfi váltott egy futó pillantást. – Egy kis félreértés után kerültem Esir kegyelmébe.

- Miért kell neked a fiam kegyelme? – Ahrry tudta, hogy Zeidal mindent tud, és próbára teszi, hogy igazat mond-e vagy sem.

- Úgy hitte az egyik szúnyogod, hogy Ahrry kisasszony egy hordozó. Szörnyű körülmények között cipelték színed elé, és kötelességemnek éreztem kiállni mellette, midőn nem volt nála rúnakő. Sem nem hordozó, sem nem jó véráldozatnak.

- Természetesen. – bólintott Zeidal. – Ezek az alakok bármit megtesznek némi aranyért. Szerencse, hogy cselhez nem folyamodtak. Akkor bajban lennénk, nem igaz? – a mézesmázos hangtól Ahrry szőre égnek meredt. - Nem mellesleg, Ebeona is pihenhet.

- Méltatlanul próbálták volna a Tisztánlátót zavarni, és a nem illő vádaskodás könnyen a visszájára sülhetett volna el. – Ahrry érezte, hogy szorul a torka.

Ezután Esir mondott valamit Zeidalnak, majd átkarolta Ahrryt, és elmentek a szobából. Útközben találkoztak Ser Haggal, aki elvezette őket Ahrry új szobájához. Amikor benyitottak, minden a sárga és a fekete színeiben játszott. Nem hitt a szemének. Mintha ezernyi tigris között lépdelt volna. Vagy méhek között.

Vajon véletlen, hogy bár két állatról van szó, mégis ugyanaz a színük?

-          Mo’onra mondom, ez csodálatos, Esir.

-         Örülök, hogy tetszik. – összecsapta a kezeit. – Féltem, hogy nem fog, vagy másnak tulajdonítod a gesztust. – Ahrry- ban felébredt a gondolat, hogy talán Esir is többet akart beleképzelni a szobába, és ez egy védekezés a részéről. Fél nap után szerelem? Maximum féltés és tetszés. Hamar elhessegette a gondolatot. A gonosz fiával van. Jobb lesz, ha óvatos. Az ablaknál tigrisvirágból készült forró vizes párologtató ontotta a kellemes illatokat.

Ahrry odament, és az arcát megmosta vele.

-          Gyönyörű. – szaladt ki a száján Esirnek.

Amikor a lány csodálkozva ránézett, fülig pirult.

-         Elnézést. Kicsit túl sűrűn kérek bocsánatot. Nem szokványos, hogy vendégként nők vannak a kastélyban. Anyám óta csak a szolgálónők vannak jelen, tőlük pedig, nem szoktunk bocsánatot kérni, avagy a jelenlétükben illedelmesen viselkedni. – mondta. Kezeit a háta mögött fonta össze. – Tudnod kell, hogy még sok ilyenre számíthatsz. Nekem a harcban és a tudományokban van tapasztalatom, de hogy, hogy kell bánni az ellenkező nemmel, halvány fogalmam sincs.

Ahrry-ban felébredt valami anyai. Megsajnálta a férfit.

-         Semmi baj. Ezen a következőkben majd, segíthetünk. – Ahrry lágy hangja szépen csengett.

-          A segítségre szükségem lesz, már csak a kötelesség miatt is.

-         Miféle kötelesség?

-         Frigyre lép Zeidal és Fiomena. Ő egy lidérc. A mostohám lesz. Nem örülök neki, de kénytelen leszek mosolyt erőltetni magamra. Szóval, segíthetsz, hogy kell egy nőt elviselni magam körül.

-         Oh. – Két halál kell. Zeidal, és a felesége, mielőtt utódot szül? Ez már neki is sok volt. Ezért, csak ennyi jött ki a száján. – Persze, segítek, egy-két dolgot megtaníthatok. – A házasság azt is jelentette, hogy Zeidal teljes jogú uralkodó lesz, nagyobb terület lesz az övé. Fiomena pedig, nagy rejtély. Még sosem hallott róla, igaz, lidérccel is csak néha futott össze.

Ahrry a nap további részét a szobájában töltötte. Esir sem jött vissza, s egy szolgáló sem. Szárnyait kibontva sétálgatott fel s alá a szobában. Gondolkodott, míg nem megfogalmazta a tervet magában. Talán, ha elég ügyes, halál nélkül írja át az élet kódexét.

Késő éjjelre járt már, mikor sikerült elaludnia. Az egész napot átgondolta magában újra és újra. Csak nagy sokára sikerült álomra hajtania a fejét.

3.fejezet

Másnap reggel Ahrry kipihenten ébredt. Némi pír még maradt a sérülései helyén, de semmi baja nem volt. Szárnyaiból ruhát formált, s maga köré tekerte, miután magára vette az aranyszínben pompázó kelmét. A haját lazán tekerte kontyba a tarkóján. Némelyik tincse még így se állt úgy, ahogy szerette volna.

Lement a lépcsőn, mígnem egy étkezőbe futott. Egy hatalmas asztal volt a kőterem közepén. Minden fekete színben játszott. A kipakolt ételek viszont, annál finomabbnak tűntek. Egy tündérhez talán, még méltatlan is volt, hogy ennyi mindent megkívánt a szeme. Soha életében nem evett pár falatnál többet, igaz, a tündér ételek többsége kevés volt, de annál laktatóbb.

Talán, a lidérc ennyire éhes. – gondolta magában.

Pár paprikát, paradicsomot és némi salátát tett magának egy tálra, amikor megérezte, hogy figyelik. Amikor hátranézett, Zeidal állt mögötte tetőtől talpig feketében. Tekintetéből rosszallást olvasott ki. Ahrry nem értette, hogy az adag miatt, vagy valamit elfelejtett.

Zeidal is az asztalhoz sétált.

-         Soha nem láttam még senkit, aki ennyit  eszik. – ez most szidás volt, vagy dicséret? Gondolkodott magában Ahrry.

-         Elnézést. Nem akartam tiszteletlen lenni.

-         Egyáltalán nem vagy az. – hangzott Esir hangja az ajtóból. – Csak elég keveset eszel, és csak zöldséget. Egyedül is vagy egy ekkora teremben. Nem szokványos.

-         Megszokásból cselekedtem így.

Esir is az asztalhoz lépett. Ahrry arra gondolt, hogy a férfi nem fogja magára hagyni, és minden lépését figyeli. Furcsa volt, megnyugtató és borzongató egyszerre. Először nem értette, Zeidal miért vág komor képet, aztán megértette. A tündér nők, főleg, ha nemesek, akkor nem mutatkoznak az asztalnál egyedül. Betartanak egy alapetikettet, amit ő most csúnyán megszegett. Zeidal szemében ez kettőt jelentett. Vagy egy rosszul nevelt ősi, vagy rejteget valamit. Ha az utóbbi, akkor megy a tisztánlátó elé.

Ahrry szíve a torkában kezdett el dobogni, és az étele már korántsem volt annyira csábító.

-         Minden családnak megvan a maga nevelendő sarja. – Zeidal kegyetlennek tűnt, parancsolónak. Az eddigi világos bőre, mintha egy pillanat alatt feketedett volna meg. – Majd kiköszörüljük ezt a csorbát.

-         Mi? – Ahrry most már hányingerrel küzdött. Elkerekedett szemekkel bámult a tündérkirályra. Úgy érezte, most táncol igazán pengeélen. Ha rosszat mond vagy tesz, akkor neki végleg vége lesz.

-         Igen, mi. Arra gondoltam, hogyha itt lesz Fiomena, akkor megtanít egy-két olyan praktikára, amit a tündérnők űznek, s nem árt tudni, ha a lány nemes, vagy netán, ősi. – az utolsó szót úgy megnyomta, hogy szitoknak hangzott. – Az esküvő után fogtok hozzákezdeni. Elég időt fog arra szánni, hogy nőt faragjon belőled, gyermekem. S talán, megfelelő férjre találsz majd itt, az udvarban.

Zeidal a fiára nézett, aki holtsápadtan hallgatta végig a monológot.

-         Nem is tudom, mit mondhatnék, Uram. – hebegte Ahrry. – Ez igazán megtisztelő.

-         Nem kell majd fizetned semmit sem. Itt leszel az udvarnál. – mondta, és Ahrry is kezdett Esirhez hasonló színben játszani. – Az ellenértékét majd később megbeszéljük. Nem fog fájni.

Ahhry-t kiverte a víz. Fenyegetőbb volt ez az egész, mintha tűzbe tartották volna valamelyik testrészét. Nem fog fájni. Egy alattomos alakkal való szövetség, mondjuk ki, mindig fáj az egyik oldalnak. Többnyire a jónak.

-         Nem tudom, mivel fizethetnék. Semmit sem tudok adni, sem találni, sem keresni… senkit sem ismerek. – szerette volna teljesen biztosítani Zeidalt arról, hogy visszahúzódó természetű, hogy talán, ha ezt hiszi, akkor nem fogja a rúnakő keresésére küldeni.

-         Értem. – bólintott Zeidal. Megtörölte a száját. – Egy kérdésem van még, és utána elmehetsz.

-         Igen? – kérdezte remegő hangon Ahrry. Szerette volna, hogyha ez a pillanat nem ér véget.

-         A tigris rúnakő az erős szyve. A jelképed, tigris. A lovag állította, hogy volt a nyakadban valami, s nem hazudott. A színem előtt, már nem volt a nyakadban semmi. Mi volt az? S ha nem a kő, akkor szerinted, hol lehet?

Két szög egyenesen a szívbe.

-         Nem volt semmi a nyakamban, uram. – mondta. – A kő nem tudom, hol lehet. Nem én vagyok az egyetlen tigristündér a világon. Nyugatra elég sokan vannak. – Ahrry tudta, hogy ezzel egy faj halálos ítéletét mondta ki. – Már, ha náluk van. – javította ki a mondandóját. – Lehet, hogy elrejtették, ellopták tőlük. Kérdezősködni kellene előbb. Elnézést. – Ahrry felállt, és kisietett az ebédlőből. A két férfi csak nézett utána.

A lány nem jutott sokáig, talán két lépcsőfordulót, majd a falnak dőlt. A szíve zakatolt.

-         Kóstolgatni fog. Mindenkivel ilyen. Az alapvető fegyvere a lelki terror. – Esir átölelte a lányt. – Nincs igaza, és nem tud semmit sem. De vigyázz vele. A lelkedet is látja, ha akar valamit.

-         Bármit mondok is, úgyis valaki mindig veszélyben lesz.

Ahrry a kelméit szárnyakká bontotta, és kirepült. Egy fehér fűzhöz szállt. Teljesen csöndben, a kastély kertjében. Csak a lombkorona alatt nyugodott meg. Sírt, zokogott, rázkódott egész testében. Nem volt ereje megállítani a könnyeit, és csak remélte, hogy nem hallja meg senki a fájdalmát. Az elárulná.

Motoszkáló hangot hallott. Gyorsan csöndben maradt, könnyeit visszanyelte.

A léptek irányába fordult.

-         Esir?!

-         Nem, kisasszony. – egy idegen, női hang válaszolt neki. Nem ismerte fel, bár az udvarból senkit sem ismert, úgyhogy bárki szólhatott hozzá, az urak és Hag kivételével úgysem ismert fel senkit.

A leveleket kétfelé húzta valaki. Egy szőke hajú nő lépett be, rózsaszín ruhában. Kelméje kopott és szakadt volt. Régóta lehetett már ott, és nagy valószínűséggel szolga volt.

-         Ki vagy te? – kérdezte Ahrry.

-         A nevem, Ligia. Esir küldött a kisasszony után. Azt mondta, hogy legyek ön mellett, és ha ő nem tud, akkor én szolgáljam ki. – mosolygott. Flamingó hatását keltette. Ahrry nem lepődött volna meg azon, ha fél lábra áll pihenésképpen. – Az úrfi most az apjával beszél. De nem hallgatóztam. – Ezeket a szavakat úgy mondta ki, mintha Ahrry azt kérdezte volna, hogy hallott-e valamit.

Ami szemet szúrt neki, hogy a nő mellkasán lila folt volt. Ebből tudta, hogy ő is egy hordozó lehetett valamikor. Elvették az erejét. Gyengének tűnt, fakult fényűnek. De a lány azt is tudta, hogyha rákérdez, akkor könnyen le is bukhat. A cselszövésben nincs barátság, nincsenek érzelmek.

-         Jól vagyok. – mondta Ahrry.

-         Ennek örülök, kisasszony. De törölje meg az arcát, mielőtt meglátják. – mondta Ligia, és egy zsebkendőt nyújtott a lány felé.

-         Köszönöm. – Ahrry megtörölte az arcát.

Ligia meghajolt.

-         Szívesen leszek az ön társalkodónője. – mondta a nő. – Bízhatna rám titkokat.

-         Valóban?

-         Hordozó voltam. Az erőmet vették el, nem a gondolkodásomat. Zeidal megtűr, mert nem vagyok erős. Sosem voltam. Áldozatnak nem vagyok jó, de szolgának igen. Rajtam gyakorolhatja, hogy bánjon a majdani asszonyával. – Ahrry csak bólogatott. – Esir inkább az uram, mint Zeidal. Nem is tudom, hogy lehetnek vérrokonok. Annyira mások. Másodsorban pedig, beszélnem kell valakivel nekem is, mert beleőrülök. Jó, ha van az udvarban valaki, akire lehet támaszkodni az urakon kívül.

A két lány még jó ideig a fa árnyékában beszélgetett. Megvárták, míg Ahrry arcáról eltűnik a pír. Nem volt sok témájuk. Történelemről, világlátásról, és sorsukról beszéltek. Ahrry nem bízott annyira a nőben, hogy elárulja a kő helyét. Nem érezte magát annyira egyedül, mint eddig.

Egészen addig folyt a vircsaft, ameddig Esir meg nem érkezett.

Széthúzta a fűz ágait, és belépett. Ligia sűrű hajlongás közepette távozott. Visszamosolygott Ahrry-ra, majd eltűnt a naplementében.

-         Jobban vagy? – Ahrry bólintott. – Örülök neki. – Atyám egyelőre békén hagyja a tigriseket. Azt mondta, hogy felderítőket küld ki azzal a paranccsal, hogy kérdezősködjenek. Csomó ember pedig, a könyvtárában fog olvasni reggeltől estig. Mindenáron meg akarja találni a követ. Persze, ezt csak mondta. – Esir megvonta a vállát, és leült a lány mellé a fűbe. – Nem szokta tartani a szavát, csak ha gyilkolásról, vagy hódításról van szó. Rólad pedig, biztosítottam, hogy nem hazudsz neki. Oh, kénytelen vagyok megjegyezni. Remekül áll az arany szín.

Ahrry fülig elpirult.

-         Te sem vagy rossz színben. – mondta, de ég jobban elkezdett égni az arca. Nem hitte, hogy kimondta ezeket a szavakat, és a gondolatai még inkább arra sarkallták, hogy lesüsse a szemeit.

-         Nem akartalak zavarba hozni. – Ahrry úgy érezte, visszatért a kislányos éne. – Ez az én fám.

-         Otthon nekem is volt. – mondta a lány. Ez igaz volt. Régen, még sok évvel ezelőtt volt egy fája, amit nevelgetett, sőt, még meséket is mondott neki. A fák cserébe, meghallgatták, és segítették.

-         A fehér fa volt anyám színe. Úgy gondolom, hogy ő a fában lakik. Ha nem is egészében, de így vigyáz rám… és az öcsémre.

-         Van egy testvéred? – Ahrry meglátta, hogy Esir arca szomorúvá válik, ezért inkább nem kérdezte meg, hogy hol van. Nem kellett semmit sem mondani, könnyen kitalálta mi történhetett.

-         Sajnálom. – csak ennyit mondott. – Nem akartam a sebeidet feltépni.

-         Ne kérj folyton bocsánatot. Óvintézkedés, mint a lassú beszéd. Nem ismerjük egymást, folyamatosan nem szándékozom tőled elnézést kérni. – Esir tekintete kemény volt és szenvtelen. – Ne legyél tartózkodó, se nebáncsvirág. A szövetségesem vagy, de találhatok mást is. A jókislány ideje lejárt. Mások felé mutasd, de felém ne. Ha az az érzése támad valakinek, hogy hagyod magad bántani, akkor egyetlen egy fegyvered sem lesz. Mi az?

-         Semmi. – Ahrry már nem vágott meghökkent arcot. – Elgondolkodtam rajtad.

-         - Rajtam? – Most a fiún volt a sor, hogy meglepődjön. – Nem kell rajtam sokat gondolkodni. Egyszerűbb vagyok, mint mondjuk te. De még Ligiánál is.

-         Neked mi a fegyvered?

-         Nekem? – kérdezett vissza a fiú, és egy pillanatra elgondolkodott. – Nem is tudom. Talán az, hogy remekül tudom rászedni a másikat arra, amit akarok. Elvégeztetni a piszkos munkát, elhitetni bármit.

Ahrry-nak ideje sem volt végiggondolni a hallottakat. Esir felpattant, és a kezét tartotta Ahrry felé. A lány elfogadta.

Már leszállt az éj, mire elindultak a kastély felé.

4.fejezet

Este Esir búcsúzáskor annyit mondott a lánynak, hogy a következő napra alaposan készüljön fel. Igaz, többet nem árult el, Ahrry mégsem volt képes arra, hogy izguljon. Hamar elaludt, és reggel frissen ébredt.

Ez az állapot csak azért rossz, mert ez azt jelenti, hogy valami rossz dolog készülődik. Ahrry az arcmosóhoz ment. Amikor először locsolta be vele a bőrét, és a vízbe nézett, látott egy képet. Állt Zeidal előtt, halálra rémültem, és felé nyújtotta a követ.

Megijedt, mire a képnek vége szakadt.

Felöltött egy fehér ruhát, szárnyait ujjakká változtatta.

A reggelinél egyedül volt, majd Ligia jött, hogy a két úr őt a kapuban várja.

Ahrry minden ízében máshol szeretett volna lenni. Lement a lépcsőkön. Esir felé kapta a fejét. Egyenesen állt, kékes ruhában, bal kezében három ló kantárját fogta.

-         Jó reggelt! Nem tudtam, hogy lovagolni fogunk. – hökkent meg a tündérlány.

-         Mondtam, hogy készülj, bár ez csak a meglepetés első fele. – intett a lánynak, hogy menjen oda. – A barna lesz a tied. A neve Amon. Szereti, ha simogatják. – Ahrry a ló fejére tette a kezét, és óvatosan kezdte el simogatni. Nem szokványos ló volt, már, ami a méretét illeti. Nagyobb volt mind a három. Esir tovább mondta. – A fekete Rauko, és Zeidal lova. Ő pedig, lapogatta meg a szürkét, az enyém, ő Vihar.

Ahrry nem tétlenkedett sokat. Egy macskát megszégyenítő ügyességgel pattant a ló hátára, és olyan egyenesen ült, mint egy nyíl.

-         Nőt még ne láttam így lóra ülni. – mondta Esir. Ahrry elpirult.

Esir mosolygott.

-         Tudod, a nők nem szoktak lóra ülni, inkább futnak, még, ha menekülnek, akkor is. Valahogy félnek az állatoktól. De te nem. Igazi tündér vagy. Az ősieknek furcsa kapcsolatuk volt mindig is az állatokkal. De mindig csak a saját állataikkal. Különös, hogy tigris létedre a lovakkal is kijössz. – ezt Esir úgy mondta, mintha valami mögöttes jelentéstartalma lett volna. Valami rossz.

-         Mindig is jó kapcsolatom volt az állatokkal. – felelte Ahrry. – A lovakkal különösképpen.

-         Vagy valami olyat éreznek rajtad, ami nincs is ott. – a lány arca hamuszínűvé vált döbbenetében.

-         Az állatok megérzik, ha szeretik őket. Egy érzelem pedig, nincs jelen. – Ahrry egyre inkább úgy érezte, hogy a mai nap különleges lett. Megdöbbentette Esir kifordulása önmagából.

-         Igazad van. Mindig is úgy tudtam, hogy a voltunkat nem vetkőzhetjük le, csak úgy. Érdekes. Egyszer láttam hasonlót. Volt egy tündér. Rózsaszínben játszott. – egy flamindgó. Gondolta Ahrry. Liga! – Lovagolni vittük, és a ló árulta el. Zeidal elvette az erejét a szyvdarabbal együtt. – Ahrry szíve rakoncátlankodott a mellkasában. Hirtelen melegnek érezte a viselt ruháit. Minden idegesítette.

Zeidal kirontott a kapun. Csak bólintott, és felpattant a lovára. Esir is a magáéra. Kihúzott háttal tényleg uraknak tűntek. Nemeseknek. Hatalmasoknak. Félelmetesnek.

-         Gyerünk. – parancsolta Zeidal, és a ló elindult.

Esir csak megrántotta a gyeplőt, és a lova elindult a király után.

-         Gyí. – monda Ahrry, mire a lova prüszkölt egyet, de mást nem csinált. – Gyí. – ismételte meg de még mindig ugyanott álltak egyhelyben.

Esir visszagaloppozott hozzá.

-         Még mindig úgy gondolod, hogy titkolok valami? – kérdezte Ahrry ellenszenvesen.

-         Nem. Segítsek?

-         Megköszönném. – felelete Ahrry.

-         Suttogja a fülébe.

Ahrry követte, amit a fiú mond neki. Lehajolt a ló füléhez. Nevén szólította, biztosította, hogy nem esik bántódása, és kérlelte, hogy induljon el.

-         Látod, megy ez, ha akarod. – Esir megpaskolta Amon hátsóját.

-         Igen. Nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá. – Ahrry kész volt döfni. – Ha nálam lenne valami ami nem látható, akkor ez nem történt volna meg.

-         Gyanakvó típus vagyok. – Esir merev volt. – Ezt tedd el.

Esir egy vékony tőrt adott át a lánynak.

-         Mi ez?

-         Egy tőr. Minden valószínűség szerint. – nevettek egyet. – Ha cselekedni akarsz, most lesz rá lehetőséged. Ne szalaszd el.

Szóval, nem egyszerű lovaglás lesz. Lesz még valami, amit nem mondanak el neki. Leszállnak a lóról, és lesz lehetősége kettesben lenni a hatalmassal. El sem hitte. Ilyen lehetőség nem adódik sokszor az életben.

-         Te hol leszel addig? – kérdezte Ahrry.

-         Biztosítom az alibidet. Nyilván, gyanúsított leszel. – mondta, és lassította a lovakat, hogy minél később érjenek oda Zeidalhoz. – Kell a szavam, hogy ne küldjenek mágiára.

Oh, igen. Aki Zeidalnak ellen megy, az a tűz foglyaként végzi. Nem halnak meg, hanem egy ocsmány varázslatnak köszönhetően, örökké égni fognak a forró lángok között.

Zeidal bevárta őket. Lova hátán egy hatalmas csomag volt. Ahrry nem tudta elképzelni, mi lehet az.

Amikor kinyílt a kapu, és a három ló normál tempóban ügetett, mindenki akarva-akaratlanul is feléjük fordult. A korábbi emberek arcán láttam a megdöbbenést. Bólintottak, majd sorra meghajoltak Zeidal előtt. A nők pukkedliztek. Ahrry nem mert körbepillantani. Tudta jól, hogy mit gondolnak róla, hogy őt nézik. A férfiak felgyorsítottak, ezért Ahrry is nógatta a lovát, hogy haladjon.

A várost védő falon az emberek sürögni kezdtek, mire a hatalmas kapu kitárult. Ahrry megnyugodott, és átadta magát a természetnek. Figyelt, ahogy szokott, és igyekezett minél több információt bezsebelni.

Fontos a nyugalom, mert csak így lehet győzelmet aratni a gonoszság felett.

-         Nemsokára odaérünk. – kiáltott hátra Zeidal. Az emberei most nem követték. Esir lassított, míg oda nem ért mellé a lány lova.

-         Nem vagy ezen a világon. – kezdte Esir. – Mire gondolsz?

-         Arra. – tényleg így volt. Izgatottabban várta a következőket, mint eddig bármi mást.

Nem lovagoltak sokat, de Ahrry felismerte az erdőt. Ott fogták el, és ami a legrosszabb, a családja, a tigristündérek mind ott tanyáztak. Egy helyen. Persze, mások is voltak ott, de a tegnapi beszélgetés után, biztosra vette, hogy nem természetjárni fognak.

Leszálltak a lovakról.

-         Adj neki egy íjat. – mondta Zeidal, mire Esir a ló hátán lévő csomagot kibontotta. – Három íj volt benne. Mindenkinek egy. Esir kikötötte a lovakat. Ahrry nézegette a fegyverét. – Tudod ezt használni? – kérdezte fennhangon.

Ahrry bólintott.

-         Te is szószátyár vagy, akár a fiam. Akkor rendben. Induljunk. – mondta. Megfordult, és eltűnt a fák között.

-         Ahogy Fiomenát ismerem, vagyis, amit hallottam róla, ő majd szóval tart minket. Állítólag, szeret beszélni. – Ahrry nem akarta mondani, hogyha most sikerrel járnak, akkor a nő megússza a halált, és ők sem ismerik meg.

-         Ha nem igyekeztek, a végén még lekörözlek benneteket! – kiáltott ki Zeidal a fák közül.

Elindultak, hamar beérték a királyt.

Esir előre ment. Ahrry és Zeidal egymás társaságában maradt.

-         Az íjat jobb, ha kéznél tartod, és nem csak úgy cipeled. – mondta Zeidal szenvtelenül. – A tündérek érdekes lények. Gyorsan mozognak. Megérzik a veszélyt, támadhatnak is. Nincs más fegyverünk, csak a gyors kezünk és a nyilaink. Amúgy egy napsugaras napot nem is tölthetnénk el jobban, mint vadászattal. – Ahrry felhúzta az íjat, de egyelőre lefelé tartotta. Zeidal is így tett. – A tigristündérek furcsa népek. Ha igaz, hogy a szyv egy tigrisnél van, akkor jobb lesz, ha mi magunk kutatjuk fel. Kilövünk párat. Imádkozom, hogy az egyiknél ott legyen a kő.

Ahrry-ban egy világ omlott össze. Vele akarja meggyilkoltatni az övéit. Esir nem mondta. Cinkosok vajon? Akkor viszont, nem adta volna oda a tőrt. Tehát, addig kell végeznie vele, ameddig el nem érik a fészket.

-         Mi a baj? Meglepődtél. – mondta Zeidal.

-         Csak nem tudtam, hogy vadászni jövünk. Ezzel még nem is lenne bajom, inkább azzal van, hogy élőlényekre, pláne, hogy tündérekre fogunk lőni. Nem érdemelték ki a halált. – Ahrry a kegyetlen szemekbe nézett. – Egy kő miatt egy családot kiirtani. Erre nem vagyok képes.

-         Te semmire nem vagy képes. – válaszolta Zeidal. – Csak meglepődsz, bocsánatot kérsz, és nyafogsz azon, hogy mit nem szeretnél megtenni. Életképtelennek tartom az ilyet, de Esir esküszik rá, hogy nem vagy ilyen.

-         Talán, ő tudja, valójában milyen vagyok. Sokat beszélget velem.

-         Beszélgetésből nem lehet felmérni senkit sem. Mindenki azt mond, amit akar.

-         Mindenki álarcot visel. Azt mutatjuk, ami előnyös, nem azt, amik vagyunk. Viszont, vannak olyanok, akik nem képesek még ezt se megtenni. Ilyen vagyok. Ez van.

-         Szabados fogalmazás. – bólintott. – De hiszem, ha megtapasztalom.

-         Az élet nem ilyen egyszerű.

-         Ti, ősiek. Egy valamit tudtok igazán. – kezdte Zeidal. – Okoskodtok, nagy szavakat, szólamokat, örök igazságokat beszéltek ahelyett, hogy cselekednétek. Hirdetitek, hogy minden a természet, de koránt sincs így. Az ítél meg valakit, ahogy cselekszik. Szavakkal nem nyertek még háborút.

Ahrry tudta, hogy addig kell megállítania Zeidalt, ameddig kettesben van vele, és olyan vidéken járnak, ahol hivatalosan is a senki földjén vannak. Egy rossz gyilkosság is elsülhet úgy, ahogy nem akarjuk.

Motoszkálásra lettünk figyelmesek. Esir egy bokorba húzódott, Ahrry és Zeidal pedig egy öreg tölgy kirágott üregébe. Figyeltek, füleltek. Zeidal letette az íját, és kidugta a fejét.

-         Maradj itt. – szólt, és óvatosan kiemelte a tőrét a csizmájából.

Kúszni kezdett, egy királyhoz nem méltó módon. Ahrry amennyire csak tudott, a fához lapult, és mindennel azon volt, hogy a természet molekulái által üzenetet küldjön az övéinek. Talán, így lesz mód a menekülésre.

Egy tigris volt előttük. Esir felállt, és halkan húzta fel az íját. Nem látszott nagyon, szinte beleolvadt a környezetbe. Ahrry is annak a látszatát keltette, hogy támadni akar. Zeidal a lombok alatt mászott.

Ahrry érzett mindent. Régen volt már ilyen élménye, hogy egyszerre érezzen maga körül mindent. A tigris egy szőke női alakot vett fel. Figyelt, de túl fiatalnak tűnt ahhoz, hogy érezze a veszélyt.

A lány egyből tudta, hogy a húga az. Ha ő meghal, azt sosem bocsátja meg magának.

A lány a leveleit nézegette egy sziklán. A haja ragyogott. Zavartalan volt, akár az ősidőkben.

Ahrry látta, hogy Esir olyan egyenesen áll, akár a nyíl, amit a lány felé tartott. Ahrry látta, hogy a fiú nyila pont a lány szívére céloz. Ha egyszer kilövi… Ahrry leeresztette az íjat, és ott hagyta a fa tövében. Hangtalanul oldalgott Esir felé.

Szíve kalapált, homlokán gyöngyözött a veríték.

Mielőtt elérhette volna, Esir kilőtte a nyilat. Sikoly, aztán csend. Zeidal odasétált. Leguggolt a lányhoz, és lesújtott a tőrével. Ahrry végignézte, és érezte a fájdalmat.

-          Meghalt! – kiáltotta Zeidal. – De nincs nála a kő.

-          Most menj, és öld meg. – súgta Esir Ahrry-nak. Ahrry előhúzta a tőrt, és Zeidal felé kezdett osonni. Esir ismét felhúzta az íjat.

Amikor odaért a holttesthez, látta, hogy a nyíl nem a szívet érte, de elég nagy fájdalmat okozott. Kínokat, amelyeket Zeidal tőre csak megkönnyített. Segített neki.

Ahrry elgondolkodott. Zeidal miért így viselkedett? Esir miért nem lőtte ki a vesszőt?

Zeidal megfordult, és Ahrry-ra nézett. A lány nem hitt a szemének. Zeidal sírt.

-          Istenem…- suttogta Ahrry.

-          Nem isten. Tisztelni kell az áldozatot. Ha gyilkolok, úgy ölök, hogy az ne okozzon fájdalmat.

Ahrry eltette a tőrt. Nyilvánvaló volt, hogy ma Zeidal nem akart vért ontani, csak elfogni egy tündért, akiből talán kihúzhatja, hol van a tigris szyv. Mereven állt, és úgy helyezkedett, hogy Esir akkor se tudjon lőni, ha ő lefagy. Vagy őt öli meg, vagy senkit. Hallotta, hogy elindul feléjük. Amikor megérkezett, a szeméből düh lángolt. Ahrry teljes mértékben elbizonytalanodott, hogy ki is igazán a gonosz.

Ahrry és Esir egymásra néztek Zeidal fölött.

5.fejezet

Ahrry órákkal később sem érezte jobban magát. Néha rájött a görcs, és elsírta magát. Meg akart ölni valakit, akit gonosznak hitt, azért, mert végül mégsem tett semmit, pedig meglett volna rá a lehetősége. Arra gondolt, hogy mit gondolnának most róla más.

Zeidal igazából senkije sem volt, mégis úgy érezte, hogy valami más történik itt, mint amennyit tud. Hányszor látunk egy erős, gonosz vezért sírva fakadni? Sehányszor. Ő maga pedig, kudarcot vallott saját maga előtt, hiszen kitűzött céljának töredékét sem végezte el.

Lehajtotta a fejét, és egy könnycsepp gördült végig az arcán.

A házban tökéletes csend honolt. Sehol nem hallatszottak léptek, de még a tűz ropogása sem, pedig vacsoraidő környékén lehetett hallani. A szolgálók sem sürögtek annyira, mint a korábbi napokban. Még ő maga is olyan halkan járt, hogy még véletlenül se hallják meg.

Maga sem tudta megmagyarázni, miért.

Amit ott látott az erdőben, annyira hihetetlen volt. Mintha nem ugyanaz az ember lenne, mint akiről a legendák szólnak.

Mitől alakultak ki a mondák? Mitől lett olyan, amilyen? Mi lett ezzel az életet szerető lénnyel? Miért kegyetlen? Ha valóban kegyetlen? Ahrry újra és újra végiggondolta a történteket. Nem tudta összerakni a képet.

Aztán újrafogalmazta a tervét. Mielőtt bármit is tenne, ki kell derítenie, hogy mi történik körülötte. Utána már lehet a faj hőse, de addig senkit sem szabad megölnie.

Azonnal lendületet vett. Nem kontrollálta a lépteit. Odaült a fésülködőasztalhoz, és igyekezett minél szebben kinézni – a végén átlagos lett. Mindenből használt egy kicsit. Soha nem tett ilyet. Amikor a testvérei különböző kencékkel és csatokkal játszottak, ő inkább kardozott a szomszéd fiúkkal. A legtöbb dolgot nem is tudta, mire kell használni.

Amikor úgy ítélte, hogy készen áll, kiviharzott a szobából. Nem rejtette véka alá a hangot, amivel apró lábai döngették a kőrengeteget. Mély levegőt vett, mielőtt belépett volna. Amikor benyitott, mosolygott.

-          Üdvözöllek. Kedves, hogy meglátogattál. – mondta Zeidal, és felállva üdvözölte. – Hogy érzed magad?

-          Jól, köszönöm. – bólintott is mellé. Nem volt jól, de ez most nem tartozott senkire. – Csak nem szeretem az állatok halálát. – ez igaz volt.

-          Nem szeretem a szenvedést. Ha meg kell halni, az legyen gyors, és fájdalommentes. – csodálkozó tekintettel nézett rá, majd amikor rájött erre, próbált közömbösnek látszani.

-          Nem is gondoltam volna.

-          Mit? – Zeidal meghökkent.

-          Hogy a híreddel ellentétben, így gyilkolsz inkább. – Ahrry hangja remegett.

-          Oh, a hírem. – Zeidal arca elkomorult. Ahrry szíve megállt egy pillanatra. – Amikor egy pletykát elhisznek, mesélni kezdik. Majd egyre többen szájukra veszik. Futótűzként terjed, még ha nincs is úgy.

Ahrry nem hitt a fülének. Nem tudta, mit illik ilyenkor mondani, ezért inkább csendben maradt.

- Nem hiszek el semmit, amit hallok. – mondta a lány. Valamiért nem tudta megállni, hogy ne válaszoljon erre, mielőtt még folytatná a férfi.

- Mert még nem ejtett kétségbe egyetlen egy sem. – felelte. Hangja betöltötte a szobát.

Kivezette a lányt az erkélyre, ott beszélgettek tovább.

- Azt hiszem, a gondolataim már nem ugyanazok. – Ahrry félig mosolygott, félig riadt volt.

- Szóval, akkor mégiscsak hallottál valamit és tapasztaltál valamit, ami nem egészen mutatta ugyanazt. – A lány arra gondolt, hogy a nagyúr biztosan tud valamit, amit nem mondott el senki másnak. Nem maradt más út, tud mindent, amit ő, és azt is tudja, hogy a gyilkosság az, ami miatt kételkedik.

- Igen. Valahogy úgy. – A lány bólintott, és a párkányra könyökölt. A csillagokat nézte. Illetve akarta nézni, de odafönt egy sem volt, csak a Hold. Próbálta meggyőzni magát arról, hogy egy gyilkossal beszél, aki most próbálja átverni igazán. Mit nem adott volna most Esirért.

- Mindig állj meg egy pillanatra, és figyelj. Megleled a jó választ. – Ahrry zavartan köszörülte meg a torkát.

- Kérdezhetek valamit? – szíve szerint még odatette volna a mondat mögé, hogy őszintén.

- Bármit. Bármikor.- Azt mondják rólad, hogy véreskezű vagy. Igazán véreskezű. Itt vagyok pár napja, de semmit nem láttam ebből…

Elmosolyodott.

- Aki hatalmon van, azt ritkán szeretik.  – mondta. – Mindegy, hogy milyen vagy, elég egyetlen rossz tett vagy szó, és egyből gonosz leszel. De mindenki kedvére tenni nem lehet. S ha már kialakult a védőbástya, nem árt az védeni. – ránézett a lányra. – Érted?

Ahrry bólogatott.

- Szóval, megvárod, míg a helyzet kemény lesz, és ahhoz tartod magad. – egészen más volt, mint a vadászat előtt. Levette a maszkot.

- Valahogy úgy. Sosem tettem semmit, a nép generálta. Én csak tartom magam mindehhez. Ez a vadászat azonban, fájt nekem is. – a férfi is a csillagokat kezdte bámulni.

- Ez igazán… érdekes. – mondta a lány. Kérdés volt persze, hogy a férfi mennyire volt hozzá őszinte.

- Az igazság az, hogy a dolgok nem mindig olyanok, amilyennek elsőre látszanak. A felszínt megkapargatni sokszor egyáltalán nem elég. – fáradtnak tűnt a hangja. Sóhajtott. – Aztán, idővel felveszed azt az arcot, amelyet követelnek tőled, és az egész olyan egyszerű. A nép legitimálja a hatalmad, bármit megtehetsz. Elfelejted, hogy ki vagy. Aztán történik valami, ami felébreszt valamit, amit már régen nem éreztél… s a világ kifordul magából.

- Nem biztos, hogy az a jó, ha úgy teszünk, mintha sebezhetetlenek lennénk kívül és belül. Nem fontos, hogy úgy viselkedjünk, ahogy elvárják tőlünk. A szerepek és a helyzetek mások. – Ahrry túlontúl belelovallta magát, és áradt a szó a szájából lélekről, törvényekről, viselkedésről. Zeidal néha mosolygott, néha nem tudta követni. Eszébe jutatta, milyen heves volt, amikor még fiatal volt. Akkor még mindennek volt értelme. Minden érzelem magával ragadta, s egyszerre tolult minden az emlékezetébe.

- Állj. – a hangja lágyabb volt. Ahrry nem magától, hanem valami külső erő hatalma miatt, elnémult. – Nézd. A hatalom nem olyan egyszerű, mint hiszed. Mint, ahogy azt itt előadtad. Nem kívánom senki halálát sem, de ők mind a hatalom áldozatai. Egymást pusztítják, mi csak megadjuk az irányt nekik. Kell a titokzatosság, a pletyka, mert ha nincs meg az alap feszültség, amikor közéjük lépsz, akkor meg vannak számlálva a napjaid. – mondta. Indulat volt a szemében, ingerület a hangjában. Mégis nyugodtnak látszott. Pengeélen táncolt a határon, amilyen volt, és amilyen lett között. – Ha nem lennék méltó a pletykákra rólam, akkor már régen a szárnyamat vették volna. Nekem számít az élet és a hatalom. Az vagyok, amit kreáltak belőlem.

Az orra majdnem hozzáért a lány orrához, akinek a testéből távozott az összes vér.

-          Nem… nem… én… én nem… - nem jött ki semmi értelmes a száján. – Csak…

-          Nincs nem. Nincs én. Nincs csak, és semmi más sem. – mondta, és a vonásai olyan keménnyé váltak, mintha betonból lenne. – Csak az van, ami itt és most van. – amikor látta, hogy a lány halálra vált, elengedte a karjait, és kiegyenesedett. – Ennyi.

Az arcát az égnek emelte, és a lány újra büszkének látta. A vadászat nyomát sem lehetett rajta látni.

-          Rendben. – mondta Ahrry. – Nem akartalak felzaklatni.

-          Sosem akarsz semmit. – morogta. – Egyszer az életen kiállhatnál magadért. Légy határozottabb! – oldalra sem nézett.

Ahrry gyorsan akart valami új témát találni, ezért a létező legrosszabb dologhoz fordult segítségül. Kimondta az első dolgot, ami az eszébe jutott.

-          Szép a kert. – mondta, és fintorgott. Tudta, hogy mit gondol most róla Zeidal. Egy egyszerű fruska, akinek semmilyen szinten nincs keresnivalója a környezetében. Félni kezdett, hogy egy szép napon arra ébred majd, hogy hiányzik a szíve.

-          Az. Úgy nő, ahogy akar. Különleges ez a föld. Majd egy nap megtudod, miért. – nem nézett a lányra, az viszont, folyamatosan szemmel tartotta a férfit.

-          Szerintem, egy boszorkány vérével lett belocsolva, hogy úgy nőjön, ahogy szeretnéd… - Ahrry elnevette magát, csak úgy kislányosan, de a férfi még mindig merev arccal bámult előre.

Egyből tudta, hogy miért.

-          Lehet… - vonta meg a vállát Zeidal.

6. fejezet

Napok teltek el úgy, hogy nem történt semmi. Ettek, aludtak. Ahrry már kissé unta a kertet, mégis mindig ugyanarra a helyre ment. Egy görbe fához, melynek a gyökere olyan, mint egy szék. Kényelmesen lehetett rajta ülni vagy feküdni.

Akkor is az eget kémlelte, amikor meglátott a szeme sarkában valami érdekeset.

Oldalra nézett, és egy fiatal nőt látott. Fekete ruhában volt, hosszú fehér haja volt, és vágott szeme. Ahrry biztosra vette, hogy nem odavalósi.

Amikor jobban szemügyre vette, a lány rámosolygott. Viszonozta. Ahrry felült. Intett a másiknak, mire az elindult felé. Odaérve Ahrry megdöbbent: keleti tündér volt, ami azt jelentette, hogy ő nem az állatokban lakik.

-          Sajnálom, Ahrry, nem akartalak megzavarni. – mondta. Bőre legalább olyan fehér volt, mint a haja. Szeme viszont, mélykéken vibrált. – Ritkán van társaságom. A nevem, Tarshi. – mélyen meghajolt.

Ahrry nem tudta, mit csináljon, ezrét bólintott egyet.

-          Honnan tudod a nevem? – kérdezte, mert még sosem látta.

-          Ha egy ideig nézed a tündér szívét, akkor rátalálsz a nevére is. – mosolygott. Volt benne valami nagyon is különös, de Ahrry nem tudta megmondani, hogy mi.

-          Nem vagyok rá képes. Milyen szyv volt nálad?

-          Az elemem a Fekete Föld. Itt elég gyenge vagyok, mert nincs.

-          Oh… - szaladt ki Ahrry száján. Kellett pár perc, amíg felfogta, hogy illetlen. – Ülj ide.

Kicsit arrébb húzódott, és megvárta, míg Tarshi helyet foglal.

Néztek egymásra, nem beszéltek. Legalábbis, szavakkal nem beszéltek. Ahrry elnézte a másikat. Merev háttal ült, kezei a térdén nyugodtak. Szyvének nyoma sem volt.

A lányt valahogy megnyugtatta az a tudat, hogy nincs egyedül.

-          Nem vagyok jó az ismerkedésben. – mondta Ahrry. A másik lány is eléggé félszegnek bizonyult a jó kezdés után.

Ismételten csendben ültek. Nem voltak szavak úgy igazán, hiszen mind a ketten tudták jól, miért vannak itt.

-          Hogy kerültél ide? – bukott ki Ahrry-ból a kérdés.

-          Nem csak itt vadászik Zeidal szyvre. Máshol is. Nálunk is. Engem ide hozott, mert vannak képességeim. Megmondom mások igazi nevét. Mindig megkérdezi, ha jön valaki.

-          Az enyémet is?

-          Igen. Aki ide kerül, annak kell valamilyen képessége legyen, hogy életben tartsák. – Ahrryban megállt az ütő. – Valakinek a szyve nincs meg, másoknak bizonyos képességeik vannak. Például, a szobalányok. Sokat kérdeznek. Hazugságreceptoraik vannak. Nehéz kicselezni őket.

-          Ha nincs itt fekete föld, akkor te hogyan?

-          Sehogy. A fényem lassan ki fog hunyni. Minden nap azért imádkozom, hogy Esir vagy Zeidal megöljön. A felejtés fájdalmasabb, mint a tőr.

-          Esir?

-          Egyáltalán nem különb, mint az apja. Ugyanolyanok, csak a fiú jobban álcázza magát. Azt hiszed, hogy jó hozzád, de egy napon meglátod, milyen. Odalopózik mögéd, és elvesz tőled mindent, ami fontos neked. Szellemileg. Lelkileg. Fizikailag.

Ahrry végigpörgette magában az eseményeket. Kár, hogy nem találkozott előbb ezzel a lánnyal.

-          Ahrry! Ahrry! – hangzott mellettük. Odakapták a fejüket, amikor is Esir kibukkant a levelek rengetegéből. Mosolygott, de Ahrry már nem tudott úgy ránézni, ahogy eddig. Az agya száz lépés távolságot mondott, a szíve egy centit kalapált. Annyira hihetetlen volt, hogy ő gonosz. Hogy ő is gonosz. Az az „is” fontos volt.

Mindkét lány felállt, és pukkedlizett.

-          Te mit keresel itt, Tarshi? – olyan él volt a hangjában, hogyha az egy kard pengéje lett volna, akkor a keleti tündér már nem élt volna.

-          Levegőzöm.

-          Áh. A levegő a szobádban is jó. – a lány lehajtotta a fejét, meghajolt, és elsietett. A távolból még egyszer visszanézett Ahrry-ra. A szemében minden benne volt. Tarshi felnézett az égre a Nap felé, és a következő pillanatban már nem volt sehol.

Ahrry nem tudta mire vélni. Esir ugyanarra pillantott. Mosolygott.

Megvonta a vállát.

-          Majd visszajön.

-          Miért jöttél ide, Esir? – rázta meg magát Ahrry. Esir vonásai nem voltak kedvesek, sőt keményebbek voltak, mint eddig. Látszott rajta, hogy valami egyáltalán nem tetszik neki. Vajon, hogy beszélt Tarshival? Vagy rájött valamire, amire eddig nem?

-          Zeidal. Beszélni akar veled. – Ahrry szíve a torkába ugrott, a gyomra pedig, kívül akart lenni a testén.

-          Miről? – elfehéredett az arca.

-          Megtaláltak a szolgák valamit, ami a tied. – a hangja kemény volt, akár a kő. Semmi együttérzés nem volt benne. Inkább valami sokkal félelmetesebb.

-          Menjünk. Minél többet várunk, annál kíváncsibb leszek. – mondta, de nem volt igaz. Egyre idegesebb lett. Nem tudta, mi vár rá. Remegtek a lábai, és életében először izzadni kezdett.

Sok minden átfutott a fején, leginkább az, hogy mi lesz, ha lebukott. Mit csináljon akkor? Semmi értelme nincs a menekülésnek, hiszen valahol, valamikor úgyis utolérnék. Fegyvere nincs, és Zeidal szobájáig képtelenség, hogy szerezzen egyet. Esir egyáltalán nem biztos, hogy az ő oldalán áll. Sakk matt.

Kavarogtak benne a gondolatok, hol megnyugodott, hol hányingere támadt, hol izzadt, hol remegett.

Amikor odaértek a szobához, Ahrry mindenre hajlandó lett volna, hogy ne kelljen most oda bemennie.

-          Ahrry. – köszöntötte Zeidal a lányt. Esir halkan csukta be az ajtót mögöttük. – Azt hiszem, hogy van pár dolog, amiről beszélnünk kellene.

-          Arra nem is gondoltál, hogy talán ő áldozata a körülményeknek? Nem biztos, hogy tud róla. – Esir rettentően dühös volt, ez tisztán érezhető volt, de nem mutatta ki.

-          Mi ez a rejtélyes dolog? – vágott közbe Ahrry. – Amióta itt vagyok, nem csináltam semmit sem. Nem hagytam el semmit sem. Nem tudom, miről van szó. Napokra eltűnik mindenki, és utána az is baj, hogy beszélek valakivel, majd ide leszek cipelve, és kérdőre vonva, hogy találtatok valamit.

-          Nos. Mi őszinték voltunk veled. Elvártuk volna, hogy te is legyél az. – Zeidal az asztalán pihenő dobozra mutatott. Esir felnyitotta. Ahrry szája elől elfogyott a levegő. A dobozban az ő szyve volt, amit elrejtett. – A szobádban találtuk meg. Van valami elképzelésed, hogy kerülhetett oda, ha állításod szerint, erről a kőről nincs tudomásod?

A szemében olyan hűvös honolt, hogy bármi megfagyott volna benne.

-          Megfognám, ha lehet. – Ahrry a kőért nyúlt, de Esir elhúzta előle a dobozt. A lány értetlenül állt. – Nem lehet…

-          Nem szeretem, ha a dolgaimhoz nyúlnak. Főleg tolvajok, hazudozók, bűnözők. – mondta.

-          Nem hiszem, hogy bűnöző. – nyújtotta el a szavakat Esir. Ahrry bármennyire is nem bízott meg benne, ő volt az egyetlen menekülőútja. – Ha az lenne, akkor szerintem már megpróbált volna megölni.

Kopogás törte meg a feszültséget.

Egy szolgáló lépett be. Meghajolt, és a legnagyobb alázattal közölte, hogy Fiomena megérkezett.

-          Köszönöm. Elmehet. – mondta Zeidal.

-          Máskor folytassuk. – kezdte Esir.

-          Szerintem is. Most illendő köszöntenem a leendőbelimet. – Zeidal felállt. Hihetetlenül kemény volt.

Esir és Ahrry egyedül maradtak a szobában. A lány próbált nem idegesnek látszani, a férfi mosolygott. Csak egyszer törölné le a vigyort a képéről. Esir kinyitotta a dobozt, megfogta a benne lévő szyvet, és Ahrry felé nyújtotta. A lány kitárt tenyérrel nyúlt felé. A férfi beleejtette a markába.

Ahrry szíve nagyot dobbant. Nem az övé volt, valaki másé. Látott mindent. Ahogy ez ténnyé vált, Esir elvette tőle, és eltette.

-          Ez egy teszt volt.

-          Rájöttem. Miért?

-          Bizonyítanod kellett, hogy nem hazudsz. Egy-két szobalány és szolgáló esküdött arra, hogy hazudsz. Kiderült, hogy nem kezeskedem érted. – Esir elindult, de megállt, és a lány füléhez hajolt. – Legközelebb ne szúrd el.

Esir elment. Ahrry sem maradt sokáig a szobában.

Besietett az övébe, és az ágyán rázta a zokogás. Majdnem lebuktatták, és ő még be is dőlt ennek a színjátéknak. Szüksége lett volna arra, hogy a saját közegében legyen legalább egy kicsit. Tarshinak igaza volt. Ha nem a saját világában van, egyre gyengébb lesz. Valahogy szabadulnia kell.

És szegény Tarshi.

Vajon milyen élet vár rá? Mit akart azzal Esir mondani, hogy majd visszajön? Hogy jön vissza?

Kellett volna neki valami, vagy valaki, hogy megnyugtassa. Akiből vagy amiből erőt meríthet. Most már ez nem csak az ő ügye volt, hanem egy világé.

Azzal a tudattal aludt el, hogy nincs egyedül egyáltalán, és talán van, akire számíthat. A fáradtság, amit az izgalom adott, hamar elnyomta.

Az éjszaka közepén felriadt. Próbált kémlelni a sötétben, de nem látott senkit sem. Percek teltek el úgy, hogy ült. Idővel eldőlt, de csak színlelte az alvást. Tudta, hogy nincs egyedül…

7. fejezet

A szemét sokáig zárva tartotta. Aztán csak egy szűk résen akart látni. Aztán kinyitotta a szemét. Sehol senki. Kifújta a levegőt, és halkan korholta magát azért, hogy milyen butuska. Teljesen megzavarodott az utóbbi időben, egyáltalán nem önmaga.

Valami megmozdult a sarokban. Valami emberszerű. Szoknyát viselt, hosszú haja volt. Amikor tett egy lépést előre, akkor megvilágította a Hold. Ahrry nem akart hinni a szemének.

Tarshi valóban visszajött, de teljesen más volt, mint eddig. A haja fehér volt. Az arca is, de kék erek színezték. A szeme bíborvörösen izzott. A ruhája beleolvadt a sötétségbe.

Ne, ne, ne, ne, ne! Mondogatta Ahrry magának, és szeretett volna beleolvadni a párnájába. A fekete föld tündére elmosolyodott. Az első két foga tűhegyes volt.

Ahrry szeme elkerekedett.

Ez nem létezik! Ilyen nincs!

Úszott a levegőben, kavargott körülötte a szél. De csak körülötte. Mozgatta a ruháját, a haját. Utóbbi sok ezer karomnak nézett ki. Ahrry agyában vészjelek kavarogtak. Tudta, hogy menekülnie kell. Tarshi nagyon lassan közeledett felé, akár egy rémálom.

Ilyen nem létezik! Nem keveredhetünk velük! Lehetetlen! A tündérek vérvonalát nem tudja beszennyezni semmi! Csak a Lidércekkel keveredhetünk!

Ahrry érezte, hogy minél közelebb jön a másik, a levegő annál jobban lehűl. Ilyen lehet a halál. Milyen lehet, ha megérint? Futott át az agyán. Körbenézett. Nem volt fegyvere. Amit használhatott is volna, az mind Tarshi háta mögött volt.

Kinyújtotta a karját, és megragadta az egyetlen dolgot, ami a keze ügyébe akadt. Ez nem volt más, mint az a kis könyv, amit az utóbbi időben olvasott. Teljes erejéből elhajította azt, egyenesen Tarshi felé. A lány kettéoszlott a levegőben, két része között hagyta, hogy elsuhanjon a könyv, majd újra egyetlen egésszé folyt össze. Ahrry nem hitt a szemének. Szellem lenne? S még közelebb ért hozzá.

A közös nyelven ordítani kezdett.

-          Segítség! Segítség! – gyorsan kikászálódott a takaró alól, és elindult az ajtó felé. Pont azelőtt kattant a zár, mielőtt odaért volna. Tarshi egy gondolattal bezárta. Ahrry pánikba esett. Tolta, rángatta az ajtót. A kilincs sem mozdult meg. Egyáltalán nem tudott sehova sem menekülni. Nem nézett hátra, csak az ajtónak dőlve próbált kijutni.

Tarshi egyenesen a háta mögé került. Ujjai Ahrry nyakához értek. Érezte a hűvös leheletét.

Már csak abban reménykedett, hogy nem fog fájni az, ami következik.

Tarshi hátulról az ajtónak nyomta. A tüdejéből kifogyott az összes levegő.

Ahogy minél inkább megijedt, annál kevesebb levegője volt.

Arra ébredt fel, hogy a takarója a nyaka és a dereka köré csavarodott. Eléggé szoros volt. Hason fekve kapálózott, miközben még a kéz a tarkóján pihent.

Ahrry riadtan fordult meg. Főkuszált a szemével, és rájött, hogy az egyik szolgáló ült az ágyán.

-          Cormy. Mi az? – nyöszörögte.

-          Kiabált, kisasszony. Azért jöttem be, hogy megnézzem, jól van-e? Itt jártam a közeli szobában. Hallottam a kiabálást, és bejöttem. Láttam, hogy alszik, és én…

-          Köszönöm. – szólt közbe álmatagon Ahrry. Kócos volt, izzadt volt, és álmos. Kimerültebbnek érezte magát, mint mikor lefeküdt. Felállt, Cormy mindent megtett, hogy ne legyen az útjában.

A fésülködő asztalhoz kísérte, leültette. Fésülni kezdte a haját. Ahrry fejében az álma kavargott, és Tarshi. A tükörbe nézve látta, hogy Cormy csodálattal telve nézi a haját.

Ahrry félredöntött fejjel nézte a lányt, furcsa volt. Sosem fésülte meg ebben a házban senki. Úgy látszik, a szolgáló többet tudott az álmáról, mint amennyit elmondott. Nem csak úgy bejött, hanem végig bent is volt.

Oldalra pillantott. A sarokban ott pihent a könyve, amit álmában eldobott. Tehát, akkor ez vagy megtörtént, mert eléggé valóságos volt ehhez. De mégis… inkább álomnak tűnt. Ahrry láncolta a homlokát.

Hosszan elnyújtott hümmögés tört fel belőle.

- Kisasszony? Meghúztam a haját? – kérdezte Cormy, és a kezében megállt a fésű.

- Hogy került oda a könyvem? – kérdezte Ahrry, és odamutatott a sarokba. – Emlékszem, amikor lefeküdtem, akkor még ott volt az ágy melletti asztalon.

Cormy egy pillanatra elgondolkodott.

- Kisasszony. Amikor bejöttem, akkor nem volt semmi az asztalon a virágokon kívül. – mondta, és tovább fésülte a haját. – Amikor benyitottam, csak ön hánykolódott az ágyban.

- Tisztán emlékszem, hogy ott volt. Az egész éjszakát végigaludtam. Akkor mégis hogy került ide?

- Nem tudom, kisasszony. – mondta, és befejezte a fésülést. Az asztal melletti puffra ült, és onnan nézett fel a lányra. – Nem tudom, hogy mivel vádol esetleg, de éjjel senki sem járt a kastélyban. A szobájában főleg nem. – a szolgáló szemében őszinte rémület tükröződött.

- Nem vádollak semmivel, csak megkérdeztem.

- Nem az én dolgom. De el kell mondjak önnek valamit, amit nem feltétlenül szeretnének önnel közölni. Én csak onnan tudom, hogy Tarshi társalkodónője voltam. De most éjjel nem. Éreztem valami ürességet.

- Micsoda? – kérdezte meghökkenve Ahrry. Bár tudta, hogy Tarshival valami nincsen rendben. Ha nem hívta éjjelre most először, akkor komoly probléma állt fenn. Valószínűleg meghalt vagy legalábbis eltávolították az útból. Az idegességtől megkordult a gyomra. – Majd később beszélünk. Most, hagyj felöltözni, és készíts nekem elő valami reggelit.

- Rendben, kisasszony. Máris hozom. – mondta Cormy, felállt. Kissé megigazította magát, hogy ne lássa rajta senki, hogy leült valahova. A szolgálóknak ne szabadott leülni. Csak azoknak, akiket nem láttak a vendégek. Úgy a ruhájuk nyugodtan gyűrődhetett.

Ahrry kivett egy zöld selyem ruhát arany szegéllyel és arany mintákkal. Nem kimondottan az ő stílusa volt, de az addig hordott ruháit elvitték kimosni. A szárnyai elgémberedetten pihentek a karján.

Ideje lenne repülni egyet.

Lehúzta magáról a hálóingét. A kádban gőzölgött a víz. Öntött bele egy kis hideget. Óvatosan beleült. A szárnyait kieresztette, megmozgatta. Annyira jól esett neki, hogy nem volt ehhez fogható érzés. A kád pont a lapockája alatt ért véget, így ameddig áztatta magát, a szárnyai úgy lehettek nyitva, ahogy ő akarta.

Hátradőlt, és engedte, hogy a langyos hullámok körbevegyék. A kád mellett volt egy halom szappan. A sárga citromos volt. A lila levendulás. A zöldnek mentolos volt. A kék viszonylag semleges. Elvette a levendulásat, és bedörzsölte vele magát. Kellemesen nyugtató érzést keltett benne.

Végignézett a testén, és itt-ott még mindig halványan lilás, zöldes, sárgás foltok borították. Némelyik még fájt is.

Amelyeket régebben szerezte, azokat szinte nem is érezte. De amelyek fájtak, nem tudta, hogy szerezte.

Kétszer-háromszor szappanozta be magát. Élvezte, hogy megnyugtatja a szappan illata. Legalább egy óra telt el, mire kimászott a kádból. A törölközőt magára tekerte, becsomózta, hogy ne essen le. Szabadon száradt. Végre, egyszer. A szárnyaira is spriccelt egy kis vizet. Ahogy megrázta őket, meg is száradtak.

Arra kapta fel a fejét, hogy valami motoszkál az ajtónál.

Eszébe jutott, hogy nem tudott rajta kimenni. Hogy jött be rajta Tershi? Hogy zárta be? Ki lehet az? Mit akar?

Vajon, most onnan jön a támadás?

Eszébe jutott, hogy minél előbb találkozniuk kell újra. Akkor kevésbé lesz majd elveszett, mivel Tershi már régebb óta van itt, mint ő.

Eszébe jutott a szyv is. Az ágyhoz ment, és a szivacsban is kereste, a fában, mindenhol, ahova bebújhatott. Mindig vele volt, de nem fizikailag. A varázs azonban, túl jól sikerült. Nem találta.

Felforgatta az egész ágyat érte, de nem volt meg.

Kopogtattak.

Megijedt, és felugrott.

- Szabad! – elfelejtette, hogy igencsak alul van öltözve.

- Jó reggelt. – lépett be a szobába Esir. Egy pillanat alatt elvörösödött, és Ahrry-nak háttal fordult.

- Neked is. – nyögött a lány. Végignézett magán. Rendetlen volt, akár az ágy amit pillanatokkal ezelőtt túrt fel.

- Segíthetek? – kérdezte a férfi, még mindig háttal állva. Ahrry azonban a szárnyait maga köré tekerte, és úgy gondolta, hogy ez a furcsa bábállapot is jobb, minthogy Esir meztelenül lássa. – Szerettem volna beszélni veled egy-két dologról. – mondta, és kifelé bámult az ablakon.

- Lehetne egy kicsit később? – kérdezett vissza a lány, miközben szeretett volna felöltözni. Esir nem mozdult. – Kimennél, ameddig felöltözök?

- Ameddig el nem készülsz, addig Zeidal és én elintézünk pár dolgot. Ebéd után találkozzunk mondjuk ott, ahol Tershivel beszélgettél tegnap. – mondta. Még egyszer végignézett a lányon. Megindult benne valami, de nem az elmehetnék. Megrázta a fejét, és magára hagyta Ahrry-t.

Ahrry-ban is hagyott nyomott egy a pár perc.

Cormy kopogás nélkül lépett be a reggelivel. Letette az asztalra.

Miközben Ahrry evett, elmesélte, hogy Zeidal azokkal, akiknek elvette a szyvét, átváltoztatja félig vámpírrá. Ahrry döbbenten hallgatta. Megkérdezte Cormy-t, hogy esetleg tud-e kapcsolatot teremteni Tarshival.

Cormy igent mondott.

8. fejezet

Kép forrása: wallpaperflare.com