1 - Vér illatú zápor

Sűrű, sötét, iszapos pettyek közé vegyült a lábnyoma a hófehér padlón. Vörös volt. Rég nem látott vörös. Vörös, akár a burgundi lehelete. Vörös, mint a nyúl szeme. Vörös, mint a vér, ami a szíve vad dühét szította.

Ulquiorra Cifer saját mocskában taposott bokáig.

Valahol a messzi távolban érezte, sajog az oldala. A karja, a lába, talán még a szíve is.

A kardja, amit rég nem használt, a lába mellett nyugodott. Még mindig szorította ujjai között. Lehajtott fejjel, csukott szemmel hallgatta a vér csöpögését. Az acélpenge éléről lassan szökött a folyadék, növelte körülötte a tócsát. Lábujjai már majdnem elsüllyedtek benne.

A folyosó hiába volt magas. Sötét, hideg, huzatos lyuknak hatott körülötte. Mint egy véget nem érő út, amin most indult csak el, mégis oly régóta oldalazik már rajta. Vajon, mi várja a végén? Ítélőszék? Megváltás? Nyugalom? Nem tudta. Halvány gőze nem volt arról, lesz-e ott egy ajtó a másik világra, amit annyi éve szeretett volna már látni. Igazság szerint, semmiről nem volt semmilyen fogalma sem. Egyszerűen csak megtörtént. Ki akart innen jutni bármi áron. Nagyjából a felénél jött rá, hogy ennek az útnak ára van, mégpedig az, hogy a sajátjai ellen kell fordulnia, ha élni akar.

Élni…

De régóta volt már halott a saját szemében is.

A cellája volt egyben a kriptája is, ami azt illeti. Egy parányi ablak szolgáltatta az egyetlen fényforrást, már, amikor képes volt rá. Az örök sötétségben, ahol jobbára viharok dúlnak, nem igazán lehetett napfényes, madárcsicsergős reggelekre ébredni. A fekhely egy megkopott, rozsdás és dohos matracból, álló fémkoporsó volt. Az egyetlen ajtót pedig kulcsra zárták. Naphosszat csak a falak között körözött. Fejfedőjét és kardját éppen úgy nem vették el tőle, mint fehér ruháját, ami leginkább már szürke és állott volt. Sehol egy könyv, se szórakozás, se szavak, csak a fülét mardosó csend.

A büntetést úgy mondták ki felette, hogy fogalma nem volt, mit követett el.

Úgy érezte, kissé megszaporodtak körülötte a miértek.

Persze, válasz egyszer sem érkezett.

De még mindig túl értékes, és túl magas rangú volt ahhoz, hogy csak úgy a fejét vegyék.

Ulquiorra még mindig az aranysárga arrancar volt, aki szegycsontján hordja egykori életének maradványait, Espada tetoválását a mellkasának bal oldalán. De valami történt. Megmutatkozott valódi ereje.

Az erő, amit percekkel ezelőtt ismételten bevetett.

A nyár második legmelegebb napja, a második holdtölte.

Ulquiorra hátranézett a válla felett. Egymaga volt a kietlen folyosón, ami nem tartható fent sokáig, hiszen, ha megtalálják az őr holttestét, és követik a cirádás vérgraffitiket, hamar rátalálnak a további börtönőrök holttestére, melyek kitekerten hevertek körülötte.

S ezen a helyen sosem volt egyedül.

A falaknak saját szemük és fülük volt.

Sőt, ahogy hallotta, igen apró lábai is. A léptek közeledtek felé. Fenyegetésük szemből érkezett, egy nála is jóval kisebb nőnemű lény jóvoltából.

Amaya vékony termetű, már-már törékenynek látszó női halálistenféle volt. Azért csak féle, mert nem kísértett meg senkit, és ok nélkül nem oltotta ki mások életét. Fekete ruhát viselt mindig, most is: fekete, testhez simuló nadrágot, fűzőt, aminek alját hollótollakkal rakták ki, láncokat aggattak rá, és kesztyűben végződő felsőt mindez alatt. Haja a Nap magjának vörösére emlékeztette Ulquiorrát, hatalmas hullámokban emelkedett a feje fölé.

Száját, amit büntetésből összevarrtak évekkel ezelőtt, most is egy vigyorgó koponyás kendővel takarta el.

Nem látta pontosan Amayát, érezte, hogy a nő mosolyog.

Zanpakutójának hegye fémes csikorgással jelezte, hogy megérkezett.

Hangja visszaverődött a falakról, Ulquiorra a csontjaiban érezte őt.

Megölted őket!

Ulquiorra csak maga elé meredt, fogása lazult fegyverén. Amaya ténymegállapítása egyszerre mulattatta, elszomorította és töltötte el idegességgel. Arcán mégsem mutatkozott egyetlen rezdülés sem. Pusztán úgy, ahogy volt, mozdulatlanná dermedt. Amaya is tagja volt a testőrségnek. Tudta azt, hogy, ha itt és most elmetszi a torkát, jogos lesz. Azt is, hogy a nő fegyvere sokkal erősebb az övénél, mert a viselője is erősebb nála, ők pedig egyek a kardjukkal.

Amaya, mint Ítéletvégrehajtó, teljes joggal használhatta minden erejét, amit már jóval Ulquiorra születése előtt megszerzett.

A kiutat keresed. – A nő nem lépett előre se hátra. Pont egy karnyi távolságra állt. – Törvényellenes, amit csinálsz, Ulquiorra. Még a szememben is.

- Akkor semmisíts meg. – szenvtelen, fáradt hangja üresen kongott körülöttük. – Törd össze a kardot. Zúzz porrá engem. Száműzheted a lelkem utolsó darabját is, kiálts ki árulónak, és felejtsetek el.

Ha lenne rá mód, és ez lenne a helyes út, akkor megtenném. De a jó út, nem mindig a helyes út. – Amaya összefonta karjait mellei alatt. – Felesküdtem az élet védelmére, és meg kell óvnom, ami jó. Sajnos a vezeklésnek útja van, és komoly ára, Ulquiorra.

Az Arrancar egy pillanatra összeszorította a szemét. Ha lehet választani az életfogytiglani börtön, és a Külső Világ között, akkor ezerszer inkább az előbbi. Ott legalább nem tépik szét a megelevenedett rémálmok. Kard által meghalni, csatában veszteni sokkal ésszerűbb és nemesebb, mint ott bolyongani, ahol az élők holtak, és ahol nem várja más, csak a Sötét Triász próbatételei. Aki eddig megpróbálta, mind a feledés homályába merült. Jó mélyen.

Azóta is ott vannak. Senki nem hal ott meg, csak szenved, ha nem érdemli meg a könyörületet.

Az öngyilkosság hirtelen egészen tetszetősnek tűnt.

Az bűn, Ulquiorra. – Amaya szeme mosolyra húzódott. – Amúgy se lennél képes rá.

Hallotta bőrének nyikordulását, ahol ínai megfeszültek a Zanpakutó markolatán. Alig láthatóan remegett a keze. Semmibe révedő, zöld szemeit le sem vette a padlóról. Ha felnéz, nem képes megőrizni hidegvérét.

Menekülni.

Az egyetlen kiút a valós halál.

- Csendesen elsorvadok, mert a cellám kiszívja az életerőmet. Vagy önszántamból megyek lélekszipolyok közé. Ugyan, mi vesztenivalóm lenne?

Pedig, szerintem igenis van vesztenivalód, Ulquiorra. A becsületed. A szabadságod. Elkövettél egy hibát, most még egyet – mutatott körbe Amaya. – De ha végigjárod az utat, akkor törlődik minden, amit felróttak a listádra.

- Csak időhúzás.

Meglehet. Ez csak tőled függ. A kiutat keresed, emlékeztetnélek. A hátam mögötti ajtó vezet a megváltásodhoz. Vagy lépj át rajta, vagy menj vissza a celládba. De gyorsan kell döntened, Ulquiorra. Talán odaát meglesz a válasz arra a kérdésre, amit azóta teszel fel magadnak minden nap, mióta idáig jutottál.

Ulquiorra alig láthatóan megrántotta a vállát.

Alig emlékezett. Csak egy pillanat volt az egész. Két penge feszült egymásnak, majd hirtelen óriási súly nehezedett a hátára, mely a földre rántotta. Karját kitekerték, Zanpakutója kettétört. Egyszer pillantott a csorba pengére. Érezte, hogy az arca felpüffed. Hogy fémíz önti el a nyelvét. Vas és réz fogta oda a padlóhoz napokig. Képtelen volt felidézni, hogy került oda, és miért.

Egyszer csak megtörtént.

- Képes lennél szemet hunyni a szökésem felett? – kérdezte.

Amaya bólintott.

- Miért?

Mindenkinek jár még egy esély. Ha látod, amit eddig nem, lesz fegyvered.

Kifürkészhetetlen volt a nő éjfekete szeme.

A gyilkolás művészei vagyunk, Ulquiorra. A kínzásokat is pontosan ismerjük. De nem állhatom, ha valakit ártatlanul vetnek börtönbe. Nincs jogom felszínre hozni, amit tudok, mert mindenkinek magát kell megmentenie. De egyet mondhatok. Odaát nem leszel egyedül egy percre se.

- Ugyan, ki lenne még ott? És miért?

Senki sem kéri az életét. Az önnön halálát sem. Ez csak úgy megtörténik. De nem élni vagy meghalni a legrosszabb a világon, hanem a kettő közti határvonalon egyensúlyozni. Nem egészen vagy abban a helyzetben, hogy dönthetsz. Viszont, ami most zavaros és értelmetlen, a végére világossá válik. Csak rajtad áll, hogy melyik ajtón lépsz be.

Amaya mögött egy átlagosnak tűnő, legalább ötpontos biztonsági zárral ellátott ajtó jelent meg. Először rámutatott, majd vissza Ulquiorra korábbi cellája felé. A férfi lassan követte a nő kezének mozgását.

Egészen felvidította volna a gondolat, ha biztosan tudja, képes megugrani az akadályokat.

És mégis, milyen segítség?

Ulquiorra úgy érezte, ideje elkezdeni hinni valamiben, bármiben. Akármiben.

Ellépett Amaya mellett, hosszú ujjait a kilincsre téve.

Mély levegőt vett.

Üdvöz légy, Melichor, azbeszttel teljes!