VII.

Alex idegesen vágtatott át Eger városán. Kételkedett abban, hogy helyesen cselekedett. Dolgozott benne a gondolat, hogy a halál kezére adta Larisszát. De bárhogy is legyen, hitte, hogy nem így van. Életében először érezte úgy, hogy sírni tudna. Megállt a Vár előtt, megszívta magát, megtörölte a szemét, és határozott léptekkel elindult befelé.

Tudta jól, hol találja Magdolnát, hiszen sosem fogja elfelejteni, hogy klánja merrefelé bujkál. Nem került Alexnek semmibe az odajutás. Egy vérszívó jelenlétét sem érezte.

Felküzdötte magát egészen a kapuig, majd egy rozzant rácsos kapun keresztül olyan folyosókra jutott, amikkel a halandók nem tudtak mit kezdeni. Nem vezettek sehova, többnyire egymásba torkolltak. Lépcsősorok vezettek felfelé, és vittek lefelé. Nyaranta a turistáknak talán jó játék ez az egész, legalább a gyerekeik elfáradnak. Alex ritkította lépteit, és minden érzékszervét hegyezni kezdte. Motoztak mindenfelé, de csupán állatok. Féllénynek nyoma sem volt. Hűvös szél keringett a folyosókon, Alex, bár nem volt fázós, most mégis beleborzongott.

Pár lépés után már a Hold ritkás fényét se lehetett látni. Gyertya nem is volt a folyosókon. A Nap délelőtt úgy bevilágította az egészet, hogy nem tartották szükségesnek… mások jó, borzongást keltő tréfának vélték. A hiányt soha, senki nem jegyezte meg. Alex addig ment, míg egy lejárat nem állta útját. Leguggolt, és feltépte a tölgyfa csapóajtót. Lefelé vezető lépcső állt előtte. Megtette lefelé a majd húsz lépcsőfokot.

Nem zárta be maga mögött. Nehezen tette volna, hiszen kitépte a helyéről. Üres volt a feje. Eddig is azon munkálkodott, hogy ne gondoljon arra, ami történt Larisszával. Teljesen kiürítette az elméjét, csak olyan gondolatokat hagyott meg, amelyekről tudta, hogy kielégíti a figyelmetlen matrónát. S ekkor, megcsapta az orrát valami. Dögszag.

Egyre sötétebb folyosókra jutott, egyre mélyebben a föld és Eger alatt.

Az áporodott levegő a csatornák bűzére emlékeztette őt, de volt benne valami ismerős. Valami édeskés. Néha egészen hívogató volt, néha gyomorforgató. Igen. Ilyen, a vér szaga. A friss vér illata.

Alex ebből már tudta jól, hogy közel van a Fészek. Hasznát vette Larissza képességeinek, hiszen a vaksötétben is látott, egészen élesen, mintha csak alapjáraton nézelődne. Ilyenkor minden ilyen vámpíri dolog megváltás. Milyen lenne már, ha fáklyával vagy öngyújtóval kellene bénáznia? – gondolta magában. Mindenfelé bogarak, és tócsák. Emberi nedvek folytak végig a padlón, amerre az lejtett. A vámpír vigyázott arra, hogy középen menjen. Így tudott figyelni mindenfelé, s nem kellett a fal mellett heverő régi és új hullákra gondolnia, kikerülnie őket. Ezeket a szerencsétleneket látva hol düh, hol szánalom fordult meg a fejében. De most az egyszer legalább, tudta, mit csinál.

Még mindig dobolt az ereiben a lány vére. Ha most támadnának rá, esélye se lenne senkinek.

Minden eshetőségre felkészült. Minden sarkon kitárta tenyerét, és körmeivel lesújtani készült. Minden holttestben eleven holtat látott, nézte, vajon melyik akar felugrani. A sötétben látás és érzékelés képessége ilyenkor nagyon is jól jött neki, de most nem vette hasznát, nem állta útját senki sem. Egészen addig, ameddig el nem ért az összes folyosó végére. Egy falhoz, amire rátette mind a két kezét.

Egy embernek esze ágába sem jutna erőt kifejteni azért, hogy arrébb mozdítson egy tökéletes téglafalat. De egy vámpírnak, sőt, egy egész családnak egészen jó rejtekhely. Senki nem volt a kastélyban, így túl könnyű volt, s még nagy erőt sem kellett kifejtenie. Hirtelen eszébe jutott a lány, hogy otthagyta egyedül. Felelőtlen volt, a halálos ítéletét írta alá ezzel.

Alex tudta, hogy csak egy kicsit rándít karizmain, és akár a nőstényre is omolhat az egész fal, de csak állt előtte csukott szemmel. Várt, hogy gondolatai csituljanak.

Ellenállhatatlanul törtek rá a rosszabbnál rosszabb gondolatok: a barátai, Roland, Gergő, az ártatlan Anna, Leila, Larissza, a tettei, a miértek, az elmúlt pár nap eseményei. Így nem léphetett be Magdolna elé, ezzel csak elárulta volna magát.

Többet gondolkodott az elmúlt napokban, mint vámpíri életében eddig összesen. Pedig, milyen egyszerű volt a megoldás. Mocorogni kezdett valami a gyomra környékén, s ugyanezzel egyidőben megérezte egy másik vámpír jelenlétét a fal másik oldalán.

Mintha a falra felmászva táncolna valaki. Léptek. Bársonyos, puha léptek zaja volt ez, de valahogy mégis olyan falhoz ragadt volt minden taktus, hogy nem tudta eldönteni: a saját szívét hallja, hallucinál, vagy tényleg vár rá valaki odaát.

Alex egy határozott mozdulattal meglökte a falat, mire az feltárult előtte, s egy félhomályos teremben találta magát. Ismerős hely volt, mégis minden idegennek hatott számára.

- Hm. Jó rég jártam itt. Nem igaz? – szólt fennhangon.

- Igen. Hiányoztál már fiam! – szólt egy édesen csengő női hang Alex háta mögül. Lehetetlen, hogy mögé került úgy, hogy nem is érezte meg. Magdolna egy alacsony, duci, ám annál karakteresebb vámpír volt, és Egerben a legerősebb. Alexnek az volt mindig is az érzése, hogy a nő nagy intrikus, és bárkit képes rávenni bármire, valamint a gondolatokba is mesterien belelát. Valahol elkezdett félni. Alex megérezte, hogy Magdolna a gondolataiba lépett. Anyjának még ő sem tudott ellenállni, hagyta, hogy a nőstény kutakodjon agyában. Nem volt titkolnivalója. Egy magányos, megkeseredett, rideg vámpírgyilkos, aki képes volt megölni az egyetlen lényt, akit valaha szeretett. Nagy karrier, s hagyta, hadd túrja fel Magdolna az összes emlékét. Már nem számított semmi. Alex elbukott, míg Larissza örökké élni fog.

- Nem hiszem, hogy a hiány a megfelelő érzelem. – szólt komoran Alex. – Gondolom, láttál mindent?!

- Éppen eleget. – Magdolna csendesen végigmérte a vámpírt, a szemeiben kutatott egy kicsit az igazság után, majd megengedett magának egy mosolyt. Alex utálta, mert tudta jól, hogy érzelemmentes, nem köthető semmihez, és az egész egy jól begyakorolt színjáték. – Legalább megjött az eszed, és helyre tetted a klán tiszta vérvonalát. Nem szólok rólad többé senkinek.

- Köszönöm. De ehhez olyanoknak kellett meghalniuk, akik nem tehettek az egészről. – mondta Alex úgy, hogy ezt már szinte maga is elhitte.

- Ugyan már. Mit tudsz te? Gondolod, hogy egy vércserénél te irányítasz? Az a féreg elvette a józan ítélőképességedet. Nem tartozott közénk. Ez volt a sorsa. Helyesen cselekedtél.- Alex nem hitt a fülének. Azt hallani, hogy az ő Egyetlene halott, mindennél szívet tépőbb volt. Most ő is meghalt. Akkor, ott, amikor kiszívta Larissza vérét, és otthagyta a hiénáknak, nem a lány halt meg, hanem ő maga. A becsülete. Haragudott egyszerre magára, Larisszára, és Magdolnára, mert sikerrel játszották ki őt. Az egészben végig ő volt a báb, amit drótokon rángattak.

- Nem voltam a magam ura.

- Végre valami, amit el is lehetne fogadni bocsánatkérésnek. – mondta cinikusan Magdolna. – Nem akarsz kérdezni esetleg valamit?

- De. – Alexnek már csak egy ok kellett volna, és elmarja a vámpírnő torkát. – Mi volt a célod velem, hogy ő útban volt?

- Mindig szerettem a gyermeki naivságodat, s ismételten gyerekes kérdést tettél fel. – nézett Alexre a nő lekezelően. – Oh, Édesem, hát ez komoly? Még csak sejtésed sincs?

- De van sejtésem, de nem tudom, hogy mit ártott neked Ő?! – Alex teljes erejéből ordított.

- Hm. Ellenünk fordulsz, mert ittál a véréből?

- Nem fordulok senki ellen! Ti támadtatok ránk! Ha azt akartad, hogy vegyem át a helyed, csak kérned kellett volna, nem Istent játszani!

- Hallod te, hogy mit beszélsz? A szerelem elvette a józan eszed, és egy háborgó vérszívóvá lettél! – a nő, bár iszonyatosan fojtogatta Alex gondolatait, mégis bársonyos volt minden rezdülése. Az öregek jó manipulálók, Magdolna ebben különösen kitüntetett pozíciót foglalt el. – Hogy nézett volna ki, hogy a Vérvonalat bemocskolja egy Fénybenjáró vére, s ráadásul a helyemet foglaltad volna el?! Szégyen az egész! Csak egy jól tálalt hazugsággal lehetett volna leplezni, és a korcs halálával!

- Tudod jól, hogy megöltem volna így is, úgy is. Csak várnod kellett volna a megfelelő alkalomra, és tálcán hozom el a szívét. – szólt törődötten Alex. Talán a gondolatai elárulták már rég, de mivel nem tudta, mi történik a lánnyal, csak bízott a legjobbakban.

- Most már biztos vagyok benne. – nevetett a nő. – Könnyebb volt a gondolataidba férkőzni, és manipulálni téged, mint valaha is gondoltam volna. Érzelem nem sok, annyi könyörület nem volt bennem, s így benned sem. Legalább finom volt a vére?

Alex egy pillanat alatt fordult meg, megragadta a nő torkát, és annál fogva a falhoz rombolt vele. Némely tégladarab apró darabokra tört. Alex eltátotta a száját, de amikor a nő mosolygott, és arra kérte, hogy végezzen vele, nem tett semmit.

- Tudod, ha akarnám, már rég hulla lennél a fattyaiddal együtt. Nekem elég a tudat, hogy tudom, hogy te öletted meg azokat az ártatlan vámpírokat. Elmegyek. Ne járj a nyomomban. Ne kutass utánam. Ne keresd a lány hulláját. Ha megtudom, hogy ezt megszeged, utánad megyek, és kicsinállak, ha kell, puszta kézzel. – ellökte magától a nőt, aki fuldokolva rogyott a földre. Alig bírta megtartani magát ülő helyzetben. Nagy nehezen Magdolna Alex után szólt, aki kifelé indult.

- De ugye megölted őt?! – hörögte a vámpírnő.

- Mégsem vagy mindenható. Megöltem. – Alex nem nézett vissza. Még állt egy percig, majd elindult kifelé legalább olyan határozott léptekkel, mint amilyenekkel jött. – Ez a legjobb döntésed, fiam. – szólt utána a nő, és egy emlékkép ragadta meg Alex fantáziáját. Larissza képe, ahogy mozdulatlanul, lehunyt szemmel, erőtlenül fekszik benne a koporsóban, körbevérzett szájjal. Ahogy magára hagyta.

Ebben a pillanatban el is tűnt a folyosókon, s csak ennyit hagyott maga után:

- Igen. Így lesz a legjobb.

Kép forrása: pinterest.pt

Vége